Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - A kötöttség nem korlát, hanem lehetőség (Dobozi Eszterrel beszélget Ménesi Gábor)
tematikus gyarapodások, s talán nem öntetszelgés, ha azt állítom, folyamatos formai fejlődés figyelhető meg benne. Különösen az elmúlt 10-15 év anyagát illetően. — Hogyan rendeződött el a kötet terében a korábbi versanyag, s miképpen viszonyulnak hozzá az újabb alkotások?- A kötetek időrendjét követtem a szerkesztéskor. Ha azt nem is tudom megállapítani, melyik művet pontosan mikor írtam, azt jelezni kívántam, melyik korszak terméke. Megtartottam a kötet- és cikluscímeket is, hiszen amikor először rendeztem kötetbe egy- egy csomag verset, nagyon is megvolt az indoka, melyik mű hová kerüljön az egészben. A ciklikus elrendezés logikáján nem kívántam változtatni ma sem. A legújabb verseket az utolsó ciklusba helyeztem. Az írás azonban nem szakadt meg ezzel az összegző kötettel, a megjelenés óta is írtam újakat. Valószínűnek tartom tehát, hogy a válogatott kötet újabb verseit tartalmazó fejezet egy-két éven belül új kontextusba helyeződik.- Az imént arra a periódusra tekintettünk vissza, amikor már megszülettek versei, s költőként a nyilvánosság elé lépett. Emellett azonban fontos szót ejteni az eszmélkedés, a felkészülés éveiről. Milyen indítást adott az a családi miliő, amelyben felnevelkedett, illetve a tágabb eszméltető környezet, a szülőföld élményvilága? — Minden bizonnyal fontos tényező volt világra eszmélésemben a rendszeresen olvasó, a könyvet megbecsülő anyai nagyszülők példája. S az anyanyelv, a magyar nyelvnek az a változata, amelyet a nagyszüleim beszéltek, s amelyet a szüleimtől - Istennek hála - még ma is hallhatok, ha meglátogatom őket. Sok archaikus szó, nyelvjárási alakzat, színes nyelvi fordulat maradt rám nagyszüleimtől. De még az a nyelv is, amelyet a szüleim beszélnek, sokkal képszerűbb, sokkal láttatóbb erejű, ahhoz képest, ahogyan a mai ember megnyilatkozik. S a beszélt nyelv zeneisége azoknak a normáknak felelt meg és felel meg otthon ma is, amelyekről későbbi életem folyamán Kodály Zoltán nyelvészeti írásaiban olvashattam. Bizony, édesanyánk ránk szólt, ha énekelve, a természetes magyar beszédtől eltérő hanglejtéssel, hangsúlyozással beszéltünk egyszer-egyszer esetleges más hatásokra. Hamar, még iskoláskorom előtt kezdtek érdekelni a betűk, az írás, az olvasás. Azok közé tartoztam, akik már karácsonykor tudtak olvasni az első tanévben. Ettől az időtől kezdve rendszeres látogatója voltam a városrészünkben levő kis könyvtárnak, nagyobb gyerekként pedig a városi könyvtárnak. Előbb meséket kölcsönöztem, s gyakran diafilmeket is. Nem csak a magam kedvére. Iskolásként már én vetítettem, olvastam a majd négy évvel fiatalabb öcsémnek is. Az olvasás azóta is örök szenvedélyem. Rosszul érzem magam, ha nem tudok rendszeresen olvasni. Biztos, hogy ez az élményvilág meghatározta későbbi pályaválasztásomat is. Bár eleinte nehezen körvonalazódott, mit is szeretnék igazán, hiszen mindent könnyen tanultam. Pár évig például közgazdásznak készültem. A fordulat körülbelül tizenhat éves koromban állt be irányultságomban. Szót kell még ejtenem egy másik fontos élményvilágról. A gyermekkorunkat a természet közelében éltük. Városiak voltunk ugyan, de megőriztünk valamit a hajdani mezővárosi polgárok kétlakiságából. Még a szocializmus korszakában is volt a városhoz közeli Nyársapáton saját földünk. 800 négyszögöl szőlőnk, sok-sok gyümölcsfával. Nyaranta gyermekként, de még fiatal felnőttként is dolgoztunk itt a szüléinkkel együtt, akik a munkahelyi elfoglaltságuk mellett mindent az égvilágon megtermeltek ezen a kicsi földön, amire egy családnak szüksége volt. Ebből fakadt, hogy gyümölcsből és zöldségfélékből sosem szenvedtünk hiányt. Megismertem ugyanakkor ezáltal a kétkezi munkát. Mert nekünk, gyerekeknek is részt kellett venni a munkában. Ennek köszönhető talán, hogy a fizikai és egyéb erőfeszítésektől általában nem rettentem meg később sem. S tudok valamit 6
