Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Vasy Géza: Rejtett vízjel
A fővárosban megjelenő, német nyelvű Pester Lloyd közölte Szerb Antal kifejezetten elemző és méltató esszéjét, amelyben Vörösmartyt, Petőfit, Babitsot, Shakespeare-t is említi, s ezzel a legnagyobbak körébe sorolja József Attilát. A költő tájszemléletével indítja esszéjét. Nála szenved a táj. „Iszonyatos az ő tája. Az emberi szegénység változott itt tájjá, józsef Attila azonban nem a szegénység költője, hanem az egyetemes kárhozaté, amely rendszerint a szegénység alakjában lép fel. (...) Ember és táj összeolvad itt a szegénység dermedt bánatában." Szerinte ez a táj „tiltakozik és felháborodik", s a költemény „indulás a vigasszal teljes irrealitás felé", hiszen „a kegyetlen, zajtalan égben talán még van vigasz". A folytatás Babitsra hivatkozik, aki megkülönböztette a naiv és a nagy költőket. Az utóbbiak „sohasem mondanak olyat, ami csak a saját korukra érvényes". Szerb Antal szerint: „József Attilának nincs egyetlen naiv sora. Hangja meggondolt és tárgyilagos, akkor is, ha látomásai füves óceánok felé ragadják, akkor is, ha shakespeare-i szenvedélyességgel átkozódik, mint gyakran az utolsó kötetében. Örömtelen költő, aki minden boldogtalanságot megismert már." Ugyanakkor az esszéíró vallomása szerint ő volt az általa ismert „legártatlanabb ember". Szenvedését rejtélyesnek tartja, amely csak azzal magyarázható, hogy „valami titokzatos módon mindenkiért szenved", s mivel költő, „a közösségért szenved". Szerb Antal értelmezésében kulcsszó az irreális, ami „nem önmagáért van jelen. Ahol a szó mindennapi értelmében vett realitás véget ér a költészetben, ott valami más, valami fontosabb kezdődik. József Attila eltolja a világ kulisszáit, és a réseken beáramlik a titok. Bizarr képei a megsejt- hetetlent sejtetik, valami kimondhatatlant mondanak ki. Ez a költészet." S az esszéírót elbűvöli „a legkonkrétabb formában testet öltött irreália". Ennek a költőnek órákig lehet olvasni a verseit, s „A halál hitelesítette minden leírt sorát”. Halász Gábor ismét a Nyugatban szólalt meg. írásának középső részében idéz a költőnek egy hozzá írott leveléből. A teljes levél megsemmisült, ez a részlet azonban nagyon ismertté vált, ugyanis a költő itt fejti ki tájszemléletének és a proletárságnak az összefüggését, kijelentve, hogy az elhagyott külvárosi táj az ő számára sivársági érzésének kifejezési formája. Szerb Antal a táj kapcsán a szegénységet, az egyetemes kárhozatot említette, s ez sokkal közelebb áll a költő önértelmezéséhez, mint az osztályharcos felfogás. Halász Gábor ekkor elfogadta a költő magyarázatát. Úgy látta, hogy a költőnek „nem az élete volt elviselhetetlen", hanem az, amit gondolt róla. Kemény mondat következik: „Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe: a külváros ő maga volt, és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna?" Különös észrevétele szerint: „Soha a kizsákmányolás a proletárfiút olyan indulatkitörésre nem ragadta, mint az elmaradt ölelés a férfit." Halász Gábor 1942 végén is írt egy esszét Az érzékeny költő címmel (Magyar Csillag, 1942. december 1.). A freudizmus hatását itt erősebben mutató gondolatmenete szerint József Attila érzékeny magában az érzékelésben, az anya és az asszony utáni lelki vágyakozásban, a szemléletében, a formáiban, a lelkiismeretében, és még szocialista voltában is, „hiszen még a sivárságból is költészetet tudott facsarni", „metafizikát adott a programnak". Ám Halász is úgy véli, hogy a költő utolsó versei ismét magánügyet ragadtak meg. Belátható, hogy mind Szerb Antal, mind Halász Gábor elsősorban a még nagyon közeli halál és az azt előkészíteni látszó versek felől értelmezte szinte az egész életművet. Nagyszerű megfigyeléseik dacára kissé egyoldalúak a válaszaik, mégis sokkal árnyaltabb képet adnak, mint a kizárólag az osztályharcos költőt meglátó marxizáló értelmezések, amelyek 1945 után hosszú évekre vitathatatlanná váltak. Bálint György írásai nem ezt a torzképet készítették elő. A fájdalom zsenije - ezt a címet adta 1938-as esszéjének (Pesti Napló), a következő évben pedig Az értelem vértanújáról értekezett (Újság). Mintha rezignáltabbá vált volna az esszéíró szemlélete is, hiszen 102
