Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
egy élettapasztalatot mond ki. A beosztott, aki főnöki rigolyákat tapasztal meg és ismer föl. A populáris zene szövegírói, akik, közönségüket igyekezve kiszolgálni, a közösségben forgó tapasztalatokat fogalmazzák újra. A jobb publicisták, akik a közvélemény kifejezői és irányítói (olykor nemritkán manipulálói). A szlogeneket gyártó reklámszakemberek, akik olykor, ritkán, csakugyan eltalálják azt, ami a fogyasztó vágyaiban és előfeltevéseiben ott van. S természetesen a magas irodalom művelői is, írók és költők, akiknek anyaga éppen ez a még ki sem mindig mondott közös tapasztalat, amelyhez viszonyítva az irodalmi műalkotás megképződik. Az író és költő, formátumától függően, gyakran előtte jár kortársainak. Előbb vesz észre s mond ki valamit, amit azok is „éreznek", de nem, vagy csak bizonytalanul, tétován artikulálnak. A szimbolizáció mindig közös teljesítmény, de a kimondás egyedi. A szimbólummá formálódott közös tapasztalat természetesen idővel módosulhat, mint ahogy a viccmondás ezt szépen demonstrálja is. De éppen a vicc példáján tanulmányozható jól, a tapasztalat az állandóság és a változás kontinuumában őrzi meg lényegét. A közös tapasztalatot sűrítő szimbólum természetesen még nem „irodalom", nem az esztétika illetősége alá tartozik, de sokszor előkészíti az irodalmat. S nem is minden ilyen szimbólum azonos súlyú és értékű. Mentalitás- és gondolkodástörténeti státusuk nagyon különböző lehet, s nagyon gyakran, bár megképződnek, ismét el is merülnek az élet folyamatában. A habitualizációnak ezek az eredményei számba vehetet- lenek, örökre rejtve maradnak. De egy részük valamely jeles alkotó jóvoltából mégis fölismerhető, s belekerül a gondolkodástörténet nagy - elemezhető - készletébe. Néhányról, magyarázó értékük miatt, e tanulmány sem hallgathat. Az átnézendő - átszűrésre váró - szövegkorpusz természetesen túlságosan nagy ahhoz, hogy a kiemelendő szimbolizációk bizonyosan a legfontosabbak legyenek. De mivel ez az időszak, pontosabban ennek az időszaknak az utolsó harmada, a modem magyar irodalom nagy teljesítményeinek időszaka, amelyet különböző szempontból már sokan és sokszor elemeztek, bizonyos rálátás nyílik tehát rá. A habitualizáció „végtermékei" szempontjából alapvető jelentőségű az 1890-ben indult A Hét. Ez a hetilap, bár a modern magyar irodalom előzményeként és előkészítőjeként szokás emlegetni, valójában a modern habitus megszületésének legfontosabb fóruma volt. A közös tapasztalatok összegyűjtésének és artikulálásának műhelye. Szempontunkból igen tanulságosak a (többnyire) lap aljára tördelt, részben „saját", részben átvett aforizmák, amelyek sok olyasmit is kimondták, amit olvasóik gondoltak. (Ezek szisztematikus áttekintése és elemzése rengeteg fölismerést hozna.) De ennél is tanulságosabb, hogy A Hétben fontos szerephez jutott az a paradoxális fogalmazás, amely az ellenfelei által, lekicsinylőén, „aforizmaírónak" titulált Ignotus friss és érdekes írásait elevenné, sőt sok vonatkozásban ízlésmeghatározóvá tette. Az úgynevezett „asszimiláció", a zsidók magyarrá válásának tapasztalatát mondta ki például, amikor a maga „három nemzedékét" így definiálta: „Nagyapám átimádkozta életét, apám átremélte, én tudomásul veszem." (Olvasás közben [OK], 1906: 11.) „Cinizmusa" is modem, sőt pontos: „Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett." (OK 271.) Vagy: „Bűn az, amiről más is tud." (F, 1909: 163.) A modernség (egyik) alaptapasztalatát mondta ki, amikor Descartes maximáját így fogalmazta át: „Különbözöm, tehát vagyok." (OK 269.) Vagy: „Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz, mint mást megemészteni. [...] A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém egyéb, mint amit lopok?" (OK 269.) A közvetlenség elvesztését, és ami azzal járt, a medialitás szerepét is érzékelte: „Mai ember már alig tud mezítláb járni, s alig gondolkozik másképp, mint könyvből." (OK 7.) Hogy ez veszélyes?! Illúziótlanul és figyelmen kívül nem hagyható pragmatizmussal rögzítette: „A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami ízlik neki." (OK 319.) A példák szinte számolatlanul sorolhatók. A lényeg, amit pedig ellenfelei elvitattak tőle, s hívei sem 96
