Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás

társadalmak viszonylagos egyneműségével ellentétben, már nagyfokú differenciálódást, sőt heterogenitást mutatott. Kifelé a felületes szemlélő számára az dominált, hogy kiépültek a körutak, megszülettek a „palotaszerű" nagy bérházak, amelyeknek tehetős lakói a polgárosodás haszonélvezői voltak. A szaporodó reprezentatív középületek és/vagy a (talmi, de vonzó) előkelőségű kávéházak (a közös magánélet e roppant fontos terei) pedig csillogást adtak mindennek. De erre redukálni Budapestet nem lehet. A városnak sötétebb oldala is volt. A „kormos" gyárak, a kis, szegényes műhelyek, vagy a nyomor leplezhetet- len kulisszái mögött nagyon sok és sokféle egzisztencia kereste helyét. Elsősorban a kor igazi újdonságát megtestesítő, a modern ipart megteremtő gyári munkások. De nem csak ők. A náluk jobb és rosszabb lehetőségű népesség ezerféle formában jelen volt a városban. Föltűnt a szakértelmet, szorgalmat és invenciót mutató, keményen dolgozó „polgár" nálunk szintén új típusa. A technikai fejlődés megteremtette új szakmák számos képviselője, például a gépíró kisasszony, aki mindjárt egy modern mítosz modellje is lett (1. Mesék az írógépről [1905] - regény, majd film is készült a kollektív vágyakat kifejező „történetből"). S a város lakója volt a kicsi és szegényes, sűrűn váltogatott ferencvárosi bérlakását rendszeresen ágyrajárókkal megosztani kényszerülő, gyerekeit egyedül nevelő mosónő is. (Vagy ágyrajárójaként, a vidékről Pestre kerülő hivatalnoklány, akit a nagyváros vonzott.) Vagy az új privilegizáltak életét megkönnyítő, sőt sok vonatkozásban lehetővé tevő kiszolgáló személyzet (hordárok, szolgák, cselédek stb.) külön „társadalommá" összeálló tömege. S az extrémnek látszó esetek sem voltak ritkák. A Ligetben, a pádon például olykor lecsúszott dzsentri aludt (e szerep prototípusa Cholnoky Viktor volt), aki végül még lakáshoz is csak egy varrónő jóindulatából jutott - élettársként beköltözvén hozzá. De tudunk a kopott hotelokban lakó, a fővárosban mindvégig „idegen" maradó nyírségi exdzsentri hírlapíróról is (aki mellesleg nagy magyar író lett). A kispolgári egzisztencia aljáról induló, pályáját kifutófiúként kezdő, majd gyanús pénzügyieteket bonyolító, „gazdasági" újságíróvá emelkedő zsidó fiatalember (Miklós Andor) viszont mesés karriert futott be. Utóbb egy médiabirodalom mindenható urává küzdötte föl magát. S jelen voltak az „egy kézre dolgozás" élharcosai, az ügyeskedő, korrupt politikusok is. A példák és a típusok sorolása hosszan folytatható lenne.

Nagyon sokan közülük csak „egyszoba-konyhás" lakásokban laktak, albérlők, vagy éppen ágybérlők voltak. A régi, „hagyományos" intimitás számukra elveszett, vagy meg sem születhetett már. S nagyon sokan már csak azért is kávéházba járók lettek, mert saját „otthonuk" reprezentálásra, társas együttlétre nem volt alkalmas, s a kávéházi időzéssel a rezsit (fűtés és világítás) is lehetett csökkenteni. Egy egymilliós, eltömegesedett város lakói azonban, bár sok minden elválasztotta őket, már nem szigetelődhettek el egymástól. Vagy szórakozásuk során (pl. az ideiglenesen mindenkit integráló kávéházban, a Városligetben, esetleg nagy, „össznemzeti" ünnepeken, a sokadalomban), vagy munkájuk során egymás mellé, esetleg egymás közé keveredtek. S „urak" és az őket kiszolgálók hagyományos viszonya is, régi és új formáikban egyaránt, a kívülről megfigyelhetőség helyzetébe került. A cselédtörténetek például, szimptomatikus módon, a közbeszéd „örökzöld" témái lettek - idővel még az irodalomnak is témát adva. Az úgynevezett „szervezett munkások" pedig - nagy történeti újdonság volt ez! - politikailag is láthatóak lettek. A korabeli sajtó — a vicclapoktól a komoly folyóiratokig - mindezt nem is tudta már eltakarni. A társadalom hierarchikus tagoltsága, belső feszültségei valamiképpen átszivárogtak a nyomtatott betűkbe is.

Ez a - felülről, magasból nézve - még egységesnek látszó, de valójában egymásnak feszülő tarka populáció már „a modern élet széthullóban lévő külső és belső világát" mutatta, „amelyben - ahogy egy mai szociológus általánosságban írta - régi és új szubjektum- és csoportformák sokasága" burjánzott. Már beindult a „mindent átfogó értelmi keretek evidenciájának"

89