Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
15. sz. 216.) Hogy e pénzforgató gyorsaságnak milyen gazdasági következményei lettek, itt s most nem érdekes, szempontunkból csak az a fontos, hogy a mediális gyorsulás ebben az üzletileg oly fontos összefüggésben is érvényesült, s e gyorsaság, elismerten, a „modern technika" biztosította lehetőségekre épült. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy e „technikai" lehetőségeket a profitmaximálás igénye az üzletelő számára kényszerré változtatta. A kínálkozó lehetőségekkel élni kellett, s e folyamatból nem, vagy nem könnyen lehetett kiszállni - aki kiszállt a pénzek ide-oda mozgatásából az üzletileg marginalizálódott, vagy megbukott. A gyorsaság, pontosabban: a gyorsulás a modernitás alapvető vonása volt - kényszerré váló lehetőség. S fokozatosan az élet egyre nagyobb köreit fogta át, hajtotta uralma alá. E változás alól természetszerűleg nem vonhatta ki magát a betűtermelés intézmény- rendszere és szereplőgárdája sem. Maga a munka természete tette ezt elkerülhetetlenné. A napilapoknál (amelyek a kor legfontosabb ilyen médiumai voltak) a megjelenés üteme (a periodicitás rögzítettsége) és a „frissesség" követelménye lerövidítette az alkotásra fordítható időt, s fölgyorsította az írás aktusát - automatikusan csökkentve az egy szövegre fordítható műgondot. A munka üteme feszítettebbé lett, s a tempót minden körülmények közt tartani kellett. Fölértékelődtek a gyors tollú, gyorsan író újságírók, az elmélyült, „pepecselő" alkotók rovására. Ez érthető. Maga a technika, amely az egyénileg létrehozott szöveget megsokszorozza és széles körben fogyaszthatóvá teszi, már adva volt. S ami lehetőségként létezett, azzal élni is kellett - a szellemi kapacitásnak a technikai kapacitáshoz kellett igazodni. A tőke értékesülésének alapkövetelménye, kapacitás ne maradjon kihasználatlanul, a kihasználatlan kapacitás veszteség. 5 A másik új tapasztalat az átjárható terek folyamatos tágulása. Ez, mint a modern korban minden, maga is bonyolult folyamatok összjátékának eredménye volt. A tér, hétköznapi, „konvencionális" értelemben állandó kiterjedésű, nem nő, nem csökken. Valami fix. Társadalmi szempontból azonban nem így van. Az ember maga teremti meg s lakja be a teret, s ennek messzemenő következményei vannak. A kibontakozó kapitalizmus a termelőkapacitások koncentrálásával és a differenciálódó funkciók együtt tartásával nagy településszerkezeti változásokat indított el. A hagyományosan kis lélekszámú, szétszórt, és csak lazán összekapcsolódó településhálózatban megjelentek a „modernizálódás" centrumai, a nagyvárosok, mindenekelőtt az új korszak nagy teljesítménye, a főváros, amely három város egyesítéséből hamarosan milliós lélekszámú modern metropolis lett. S Budapest térszerkezete, méretei miatt is, mindenekelőtt azonban a lakás és munkahely radikális szétválasztása, sőt széjjeldobása következtében, a termelési, igazgatási és egyéb, egyre fontosabbá váló funkciók elkülönítésével, új térformák megteremtésével (stb.) bonyolultan tagolttá vált. Nemcsak a gyárak világa különült el a térben a személyes élet tereitől, a tanulás, a szórakozás, a reprezentáció, vagy éppen a biológiai regeneráció tereitől, de mindez meghatározott rend szerint történt. A lakásviszonyokat egyszerre jellemezte például a négyemeletes, körúti nagy „paloták" városképet meghatározó elterjedése (egy-egy lakásban sok szobával!), és a külvárosi, „ágyrajárókat" befogadó nyomortanyák „virágzása". Jól kirajzolódtak az egyes kerületek társadalmi karakterei is. Más szociokulturális képletet mutatott például a Víziváros, a Lipótváros vagy a „nyocker". Az egyenlőtlenségek áthidalására (elvileg „mindenki" számára hozzáférhető, valójában persze csak szelektíven használt) oktatási, kulturális és művészeti intézmények jöttek létre vagy erősödtek meg. S ugyané célból olyan sajátos, multifunkcionális intézmény is, mint a 86
