Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
szintén arra járt szőlőt művelni /is/ kerékpárjával, hátán permetezőgéppel, bele is esett, s csuromvizesen mászott ki.) Ahogy elértük a csatornát, vagy száz méter után volt egy keskeny, deszkából eszkábált lélekvesztő híd, s ha Döbrögecre mentünk, ott kellett elkanyarodni. De az adott alkalommal nagybátyámmal az Új-szőlőbe mentünk, méghozzá biciklivázon vitt, ami gyakori praktikus módi volt. Éppen érett a cseresznye, s a világ legjobb ropogós cseresznyéjét termő fa volt a miénk. Nagyapámat dicséri, hogy mindkét szőlőnkben kiváló termést hozó gyümölcsfák voltak. Jól megszedtük a tarisznyát finom cseresznyével, úgy indultunk haza. A tarisznya az én nyakamban lógott, nagybátyám tekert. Rendben is volt minden, míg a futballpályához nem értünk. Ott ugyanis egy tucatnyi futballgatyára vetkőzött játékos rúgta-ker- gette a labdát. Köztük volt három-négy tanító, akik akkortájt kerültek Akasztóra, s akikkel nagybátyám már jól összeismerkedett. Természetesen megállítottak bennünket, körbefogtak, s elkezdtek nekem unalmas dolgokról beszélni. Én bírtam egy darabig, aztán szemenként, de folyamatosan ropogtatni kezdtem a cseresznyét. Ez kellett csak! Mint egy seregélycsapat, ránk csaptak, s Jani bátyám hiába szabadkozott, hogy kóstolónak visszük, addig-addig, míg elkunyerálták és felfalták az egészet. Mikor kiürült a tarisznya, s mehettünk utunkra, nagybátyám nagyon legorombított, s nyakamba sózta az egészet. így értünk haza, üres tarisznyával, egy szem cseresznye nélkül. De érdekesebb a másik eset, amikor szintén együtt voltunk a szőlőben. Hogy mi dolga volt nagybátyámnak, én biz nem tudom, de mikor végre hazafelé mentünk - ezúttal gyalogosan -, az említett tocsogóhoz érve, a rétben megláttunk egy sebesült gólyát. Azaz nagybátyám látta meg, s engem maradásra bírva belábalt a vizenyőbe. Emlékszem, a gólya nem tudott elmenekülni (a szárnya volt ellőve), s nagybátyám nagyon cselesen fogta meg. Tenyerét a madár feje fölé tartva elkezdte le-fel mozgatni, mintha jojózna, a gólya hosszú nyakán a feje, vagyis a csőre követte a ringatózó mozdulatokat. Aztán egy hirtelen mozdulattal elkapta, hóna alá csapta és kilábalt vele hozzám. Vittük haza a sebesült gólyát. És itt jöttem én. A madarat szabadon engedték a hátsó udvarban, méltóság- teljesen lépkedett a baromfiak között. Én meg áthívtam egy velem egykorú unokatestvéremet gólyanézni, aki nem messze lakott. Egy darabig nem is volt baj, mígnem azt találtuk ki, hogy megfogjuk. A venyigerakás és a szomszédtól elválasztó kerítés között egy méter kis folyosó sem volt, s két oldalról elkezdtük beterelni, beszorítani a gólyát. Hiába próbálkozott, egyik irányba sem tudott kitörni. Fejét nyugtalanul kapkodta, s mikor már mellette voltam, csőrével hirtelen az arcomba vágott. Az orromnál talált el, egy centire a szememtől. Folyt a vér, és megrémültén hagytuk abba a gólyafogósdit. Aztán a következő nap a másik szomszéd kerítésénél megint majdnem baj lett. Nagybátyám a szomszéddal beszélgetett, biztosan a gólyaügyet mesélte, mert a gólya volt nála, a hóna alá szorítva, fejjel hátrafelé. Én addig sürögtem körülötte, talán az ujjaimat is felé nyújtottam, mikor egyszerre kivágott megint, s hosszú nyaka végén a csőre szemöldököm sarkába vágott, megint egy centire a szememtől. A szememet akarta! Megint vér és riadalom, de aztán ezzel vége is szakadt a gólyasztorinak. Anyám 29
