Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - „A hazám Magyarország, de az otthonom Ausztriában van” (Komáromi Lászlóval, az Austrian Airlines nyugalmazott kapitányával Kriskó János beszélget)
Volt egy távoli rokonunk, Hebenstreit Pista bácsi, aki Pesten élt és a Láng Gépgyárban dolgozott. Neki nagyon sokat köszönhetek. Apai ágon volt a rokonunk, nekem apám a válást követően kikerült a képből, és 14 évesen a főváros azért még eléggé átláthatatlan dzsumbuj volt, kellett valaki, aki apám helyett tanácsot ad, eligazít, ha arra van szükség. Nos, ezt a szerepet tökéletesen betöltötte mellettem Pista bácsi, aki apám helyett tényleg apámként viselkedett számtalan helyzetben és alkalommal. Sanyi bátyám ugyan szintén Budapesten élt és dolgozott, de a honvédségnél, komoly kötöttségek között, nem tudott bármelyik pillanatban a segítségemre sietni, ha úgy hozta a szükség. Pista bácsi viszont remek pótapa volt, mindig volt ideje rám. Akkor még együtt élt a feleségével. Amikor aztán különköltöztek, még inkább elmélyült a kapcsolatunk.- 1956-ban kis híján repülőbaleset ért.- A dunakeszi repülőtéren a vezetőség kissé könnyelműen azzal bízott meg, hogy oktassak műrepülést, amiben magam sem voltam valami gyakorlott mester. Dugóhúzót kellett oktatnom, az első pár srác jól megcsinálta. Az előírás szerint 600 méterre kellett emelkedni, s aztán a növendék feladata volt, hogy lefelé legalább három fordulatot tegyen meg, utána leszállás. Nem sokkal korábban volt egy halálos baleset egy ilyen gyakorláskor, az ország egyik legjobb pilótája lelte így a halálát. Lehet, hogy ezért, de az előírt 600 méter helyett 800-ra emelkedtem. Megmutattam a növendéknek, hogy mi a feladat, fölemeli a gépet, az elveszíti a sebességét, bebuktatja jobbra vagy balra, és az autorotáció menni fog magától. Fontos volt, hogy ne abban az irányban vegye ki a gépet a forgásból, mint amilyen irányból belevitte. A forgás közben a srác rosszul lett, rámerevedett a kormányra, nem tudtam tőle átvenni a gépet, és már elveszítettük a magasságunk felét. Hirtelen ötlettől vezérelve lekevertem neki egy hatalmas pofont, erre magához tért, elengedett mindent, és már a kritikus magasságban, de még ki tudtam venni a gépet a dugóhúzóból. Ha 600-ról indulunk, akkor odaverjük magunkat, akkor már nem lett volna módom korrigálni. Megremegősödött az én lábam is, aznap már nem repültünk többet, inkább elméleti órát tartottam. A főoktatónak meg mondtam, hogy nem repülök többet ezzel a bemerevedésre hajlamos fiúval.- 1956 kora őszén tartunk. Hogyan keveredtél bele a forradalmi eseményekbe? Vagy műegyetemistaként nem is volt olyan nehéz belekeveredni?- Minden a műegyetemisták tüntetésével kezdődött. Amióta az események átértékelése itthon megtörtént, egyre többen mondják, hogy ott voltak, részt vettek azon a tüntetésen. Hát én tényleg ott voltam. A mi szakunk vonult a tömeg elején. Az iskolai holmimat, a jegyzeteimet bent hagytam az egyetemen, jó hecc, megyünk tüntetni, majd a tüntetés után visszajövök a dolgaimért. Délután úgyis óráim lesznek, addig tüntetünk egyet. Kellemes, szép idő volt. Lassan számomra is világossá vált, hogy miért tüntetünk, egyre többen lettünk, egyre forróbb lett a hangulat. Masíroztunk a nagykörúton, aztán én viszonylag hamar hazamentem, pontosabban Pista bácsihoz, aki akkor már egyedül lakott, mert időközben elvált a feleségétől. Kérdezte, mi van. Meséltem neki a forradalomról meg a tüntetésről. Nem akarta elhinni, mondván, a vörösöknél ilyesmi elképzelhetetlen. Gyere, mondtam neki, nézzük meg együtt, hogy mégis lehet. A Nyugati pályaudvar környékére mentünk, aztán a Nemzeti Múzeumhoz. Akkor már páncélosok járőröztek, rendőrök igazoltattak bennünket, de nagyobb bajba nem kerültünk. Két-három nap után Anda Miska eljött hozzám, s rábeszélt, hogy menjünk be az egyetemre. Valahogyan értesítettük a Gabit is, újra együtt voltunk mind a hárman. Bementünk hát az egyetemre, azonnal belefutottunk a forradalmi bizottságba, akik nagyon örültek nekünk. Jó, hogy jöttök, segítségre van szükségünk, itt vannak a fegyverek, keressetek valamit magatoknak. Galambos Gabinak 69
