Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Darvasi László: Boszorkányok (Szeged, 1728)
Füstöt hányok, verseket. Hol vannak ezek, Barbara, hol van Július és a táncos lány? Tudok ordítani, Barbara! Barbara! A tömeg moraja a válasz, meg a füst, meg a jajkiáltások. Barbara! Barbara! Végre valami tétova hang locsog ki a kalyiba mélyéből. Az ajtaja nyikorogva leng. Föltápászkodom, elszédelgek a küszöbig. Az oldalfal résein át beszűrődik a fény, nincsen odabent senki, csupán a földön hever néhány ruhafoszlány és megtaposott, szakadt papirosok, amiket vérfoltok pöttyöztek be. Barbara! A sarokból csicsereg rám, itt vagyok, te ostoba, te kelekótya Taligás. Itt vagyok, de te hol a fészkes fenében voltál? Miért lettél hűtlen, miért hagytál el, Taligás? Nem hagytalak el, kislány!, hajlok az üvegtégelyhez, ami a sarokban hever eldőlve, s Barbara almaarca lefelé, a recsegő szalmába fordul. Gyorsan kikaparom és megemelem, a könyökömmel tisztogatom. Szédülök, csaknem elejtem. Most akkor meghalsz, Taligás? Nem tudom, kislány. Nem tudja az ember, ha meghal, Taligás? Mikor tudja, mikor nem. Sokszor tudja, aztán mégse roppan a nádszál. Ha nem halsz meg, Taligás, akkor elmesélem, hogy volt ez a dolog Júliussal. De ha meghalsz, akkor hiába mesélek bármit is, ezt csicsergi a semmi száj az almaarcból, és nagyon komolyan csicsergi, érzem én, mikor akar Barbara jelentőségteljesnek látszani. Nem halok meg, kislány. Mondd még egyszer! Élve maradok, Barbara. Nem szavalsz valamit? Most?! Persze, persze, a harapóst. Azt szavald azzal a buta száddal! Odanyúlok, hát a buta, fecsegő szám csupa seb most. Csodálkozom, mégis dadogva szavalom neki Hadlaubot. Egy szerelmes verset. Viszont az is lehet, hogy beszartam. Tapogatom magam, izzadság és vér borít, de nem csináltam magam alá. Szavalom Hadlaubot, köpöm és hörgőm a szavakat. Megtámasztom a kalyiba oldalát, nyál nyúlik ki a számból. Utána köpök. Vért köpök. És Hadlaubot szavalom. A kalyiba ajtaja nyikorog, el- s visszaleng, igazán szépen csinálja. Megragadom Barbarát, aki laposakat pislog, kilépek a helyiségből. Hunyorgok az éles fényben. Kutyák marják egymást a közelben, úgy vinnyog az egyik, mintha ember lenne, horpadt, éhség nevelte dög, honnan kerültek ide, nem tudom. Zúg a meleg, füstszagú a szél, a nyárfák dőlnek, recsegnek és ropognak, a nagy koronás füzek meg bután rázzák magukat. Füst leng, még mindig füst leng. Fehér ez a füst, leszorítja a szél, elteríti, mint valami óriás szőnyeget. Nincs meg a taliga bőrtakarója, sehol se látom. De megvan! Odarugdosták a csalánbokrokhoz. A dülöngélő fatörzsek közé nézve megpillantom a vészesen 54
