Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Tolnai Ottó: Két esszé (Gogol halála; Bojan Bem)
Másik ilyen élményem immár palicsi udvarunk nem kevésbé zsúfolt kertjében történt. Festő barátaimat olykor megkértem, rajzolják le mappámba kertünket. Egyiküknek sem sikerült. Túl zsúfoltnak, semmis szenzációkkal túl zsúfoltnak találták, valamiféle növényi explóziók sorozatának, a virágok, bokrok, fák, a pázsit, a sövény zavaró tűzijátékának. Bem, aki, mint említettem, sosem rajzolgat, fogta flomaszterét, szépen megrajzolta a terasz enyhén melodikus, szecessziós korlátját, majd a korláton túl két leszűkített, hihetetlen ez a merész szűkítés, részre osztotta a teret, az egyiket ritkább, a sövény felé eső másik részt sűrűbb pontokkal, vesszőcskékkel töltötte ki, majd aztán már csupán egyetlen egy semmis motívumra összpontosított. Pontosan úgy dolgozott, mint a Velencét, magát a megfesthetetlent festő, a tartályhajók elidegenítő pipáira koncentráló Music. Ugyanis valami hasonló elidegenítő effektust talált ő is, nevezetesen egy régi vízcsap pipaszerű csapját - periszkópját... Valamint egy zsineg volt még fontos számára, amivel az egyik kis fa volt a csaphoz kötve, hogy kiegyenesedjen, igen, fontos volt számára, hogy az a kis fa kiegyenesedjen, fontos volt az a húr.... Miközben lestem, először az tűnt fel, milyen tisztán, hidegen dolgozik, egyetlen maszat nélkül, tollának hangja, mintha Valéryt idézte volna. Először azt, ahogyan Degas Ingres rajzolási módjáról beszél, mondván, úgy rajzol, mintha üvegen, majd pedig az alábbi sorait: Egyedül maradok a csillagképekkel, melyek sok kisebb csillagképet képeznek. Nem létezem immár. Nem értem azt a keveset sem, amit tudok. Hogyan tartják magukat mind ezek a pontok. Vesszőcskéknek kell összefogni őket. A harmadik, a legizgalmasabb esemény új-belgrádi lakásában játszódott le. A szürke betonrengetegben kerestük a szoliterét. Álltunk egy szürke épület előtt, még nem voltunk biztosak, hogy megtaláltuk azt, amit kerestünk, amikor is fentről valahonnan leszólt Bóján. És eligazított bennünket. Valami fémkorlátba fogódzkodva, lépcsőkön mentünk fel az ajtókhoz. Majd beszálltunk a liftbe. Lakásában egy nagy régi televízió vibrált folyamatosan, valamiféleképpen a lenti általános szürkeség részeként. Beszélgettünk soká. Közben én olykor a képernyőre pillantottam. S egyszer csak, mikor már szemem megszokta a vibrálást, a havazást, egy furcsa szögben emelkedő kék - kobaltkék - csíkot vettem észre. Megörültem. Arra gondoltam, legújabb munkáját - a vibráló-havazó pointillizmusán áthatoló kobalt egyenest - mutatja szemérmesen a képernyőn. Rákérdeztem, illetve szinte ujjongva mondtam: az új kép?! Az új korszak!? Nem értette, mit beszélek. Idő kellett, míg megértette. Elnevette magát. A kaputelefon képernyője, mondta. Az előbb, ahogy jöttetek fel a lépcsőn, te is ebbe a korlátba kapaszkodva látszottál, mondta. Megrettentem kissé, úgy éreztem, egy ismeretlen, akárha Mumuau Mabuse-filmjéből és Hockney-képvilágából mixelt dimenzióba keveredtem volna... Tenyerembe meredtem, úgy éreztem, tenyeremben is ott a kobaltkék fémkorlát, fémrúd... Nem értettem, hogyan került oda... Aztán évekig nem tudtam szabadulni attól a képernyőtől, attól a képernyő havazásán átszúró kobaltkék vasrúdtól. Többször rákérdeztem, megcsinálta-e már azt a kék korlátot. Az általános szürkeség kobalt korlátját. És két-három év után egyszer csak szerényen megemlítette, új kiállításon dolgozik. Valójában abba sem hagyta, dolgozik utolsó kiállítása óta folyamatosan. Fotóz. Kapott egy gépet. A fényképezőgép ott volt egy kis asztalkán a teraszajtó 52
