Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - A 80 ÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Takács Melinda: Eva Liszina: Egy darab kenyér (Egy csuvas novella magyarra fordításának tapasztalatai)
Kilépünk a napos, forró udvarra. A sötét, nyirkos épületben való üldögélés után hirtelen megtántorodom, szemem előtt színes karikák táncolnak. Az étkezde ajtaja előtt megtorpanok, nincs bátorságom benyitni.- Ide jöttök? Ha igen, igyekezzetek. Mindjárt zárunk - szólal meg mellettünk egy asszony. És valóban, miután bemegyünk, a hátunk mögött rá is zárja az ajtót.- No, kislányok, mit kértek?- Kenyeret.- Ma nem árulunk kenyeret. Nem esem kétségbe. Anyám szavaira emlékezve előhalászom a pénzemet a kezemben szorongatott gyűrött rongyocskából, és így szólok:- Akkor egy tányér levest kérek. Hozzá kenyeret is. Ketten vagyunk. Két szelet kenyeret vágnak nekünk. Óvatosan veszem őket a kezembe. Forrók. Összefut a nyál a számban. Nem kellene őket azonnal megenni - töprengek. Szemem előtt már meg is jelenik az áhított kép: hazafelé menet Lizukkal letérünk egy rétre, leülünk pihenni, s ott, mindenkitől távol elfelezzük az egyik szelet kenyeret. Háborítatlanul, óvatosan rágcsáljuk, ízlelgetjük... A másik darabot pedig hazavisszük magunkkal és elharmadoljuk: végre otthonra is jut kenyér! Kimernek elénk egy tányér levest. Anyánk úgy tanította, hogy az ételt mindig egyformán osszuk el egymás között. Most is egymás után, felváltva kanalazzuk a levest. Lizuk a forró, fűszeres levest csak hosszas fújdogálás után tudja lenyelni. Úgy érzem, évszázadok telnek el, mire újra sorra kerülök. Alig bírom leplezni az ingerültségemet. Új módot találok ki: két-két kanál leves után cserélünk. Lizuk nem ellenkezik. Amikor én vagyok soron, az utolsó cseppig benyakalom a részemet, majd magamban forrongva, mereven ülve várom, amíg Lizuk - végtelenül lassan - megeszi a saját adagját. Lizuk észreveszi a türelmetlenségemet, s már ő sem fújogatja a kanalat, próbál sietni. Jajongva, nehezen kortyolja a forró levest. Már csak néhány kanálnyi leves marad a tányér alján, amikor egyszer csak meglátom elhaladni a doktort az étkezde ablaka előtt. „Hová megy? Már be is fejezték a munkát? Csak nem hagy itt? Hogyan találom meg később?" - cikáznak a gondolatok a fejemben.- Lizuk, maradj itt. Ne edd meg nélkülem a levest. És hozzá ne nyúlj a kenyérhez! - kiáltom neki, miközben rohanok kifelé az utcára. Utolérem az orvost, és elkezdem hátulról ráncigálni a karját.- Bácsi! Doktor bácsi! A kezemben levő papírra mutatok.- Ezzel a papírral kaphatunk szénát? Az orvos nem érti, mit akarok mondani. Újra elismétlem:- Adnak nekünk szénát ezzel a papírral?- Milyen szénát? Magyarázd el! Az orvos döbbenettől megnyúlt arcára nézve végre megértem: ezzel a papírral minekünk nem adnak semmit. A bádogtetőről visszatükröződő napfény 144
