Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 11. szám - A 80 ÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Takács Melinda: Eva Liszina: Egy darab kenyér (Egy csuvas novella magyarra fordításának tapasztalatai)

Eva Liszina Egy darab kenyér

A háború után éhen halt senyjali gyermekek emlékére

Ma este, vacsora készítése közben vettem észre, hogy már megint elfogyott a kenyér. „Csodálkozom rajtad, Elja - ripakodott rám a lakótársnőm -, miféle dolog ez? Amikor te főzöd a vacsorát, valahogy soha nincs itthon kenyér. Furcsa egy ember vagy. Sajnálod a kenyérre azt a tíz kopejkát?"

Nem tudtam mit felelni a szemrehányásra. Bárcsak elmagyarázhatnám...

Egy városi kollégiumban élünk. Állatokat nem tudunk tartani, így az ételmaradékot ki kell dobnunk. A maradék kenyér kiszárad, nem eszi meg senki, mégsincs szívem elpazarolni. így hát azokon a napokon, amikor én főzök, igyekszem elkerülni, hogy fölösleges kenyér maradjon.

Az én életemben a kenyér ugyanis különleges szerepet tölt be...

* * *

Egy nyári hajnalon anyám szavaira ébredtem. „Azt mondják, idén szénát kaszáltatnak a rokkantaknak. A mi Lizukunk feje állandóan kóvályog. Vidd el a járási központba, meg kell vizsgálni a kórházban. Ha rokkantnak nyilvánítanák, kaszálhatnánk szénát. Tarthatnánk tehenet. Különben végünk."

De én csak rázom a fejem. Anyám folytatja: „Ha te nem viszed el, mégis, ki más tudná?"

És valóban, ki más vihetné el? Apám, fivérem nincs. Anyámnak céklát kell gyomlálnia a kolhozban. Sok a munka, nem engedik el.

A nálam két évvel idősebb nővérem, Lizuk megbetegedett. Ebben az évben történt vele valami: mindent összekever, időről időre nem ért meg semmit, tántorog. Most már mindenki csak Gyagyás Lizuknak csúfolja.- Ha rokkantnak nyilvánítják, kapunk pénzt is. Varratok neked új ruhát - próbál kérlelni, győzködni anyám. - Ha te nem mész, kit tudnék küldeni?

Nagyon szeretném elhinni, hogy kapok egy új ruhát. De jól tudom, hogy anyám szava csak hazugság: idehaza folyamatosan szűkében vagyunk a pénznek.

Mély szomorúság tör rám. „Istenem! - sóhajtok fel magamban. - Hol lehet a járási központ? Milyen úton kell oda eljutni? Megjárjuk-e estig?"- Adok veletek pénzt is - folytatja anyám izgatottan. - A központban van egy étkezde, ha a kórházban végeztetek, menjetek be oda. Ott gyakran árulnak kenyeret. Ha magában nem adnának, kérjetek levest, ahhoz mindig jár kenyér is.

Kenyér? A hosszú út hirtelen kevésbé tűnik ijesztőnek. Anyám szavai a lelkem mélyéig hatolnak. Néha, aratás idején, a kolhozban kenyeret osztottak, volt, hogy én is megkóstoltam. De én, aki a háború első évében jöttem a világra, kilencévesen még sosem értem meg, hogy idehaza kenyeret tudtunk volna sütni. A kenyérért bárhova elmennék.

139