Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből

kísérlet az 1967. decemberi Korunkban egyidejűleg szólni, elismeréssel, Nagy Istvánról és Tamási Áronról, Szilágyi Andrásról és Nyíró József prózájáról, Makkai Sándorról és Fábry Zoltánról, „a szürrealista költő és kommunista publicista" Forbáth Imréről - mindezt pedig azért, hogy eleve menlevelet adjon a három fiatal prózaírónak: Kocsis Istvánnak, Pusztai Jánosnak és Vári Attilának. (Nyolc fénykép kíséri Balogh Edgár szövegét: a Gaál Gáboré, Nagy Istváné, Szemlér Ferencé, Tamásié, illetve Bálint Tiboré, Pusztaié, Kocsisé és Várié.) Ami pedig a „hármasszabályt" illeti: a Gaál Gábortól örökölt, az iskoláskönyvekben továbbra is ismételt irodalmi hármasszabályban az „akadémizmus", a „transz- szilvanizmus" és a „tiszta osztályvonal" állt szemben egymással; ennek mintájára vázolja fel Balogh Edgár Pusztai János „nyers és a Nagy István kezdeti szakaszára emlékeztető dokumentarizmusát" („kulturális-reális" írásmódját), Kocsis történelmi „etikumát" és Vári „neoavantgárdját". A Korunkban közölt három új mű: Bolyai János megnyugvása (Kocsis), Hazafelé (Pusztai), Az idő kőarca (Vári).

Az 1967-es év legtöbbet szereplő prózaírója Bálint Tibor. A legnagyobb figyelmet „fantasztikus története", az Önkéntes rózsák Sodomában című kisregény keltette (a júniusi Korunkban), ám jobbnál jobb kisprózái a Jegyzetek rovatban sorozatban jelentek meg, ezekre hasonlóképpen érdemes volt odafigyelni. Mint ahogy a kortárs magyar és nemzetközi filmművészetet bemutató, értékelő tanulmányokra, Müller Ferenc és Halász (Fischer) István jelenlétére a folyóiratban.

71