Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből
pedig szabadon engedhette fantáziáját, „az abszurd helyi színeiről" értekezve. Óvatos a témafelvezetés, azzal a kijelentéssel, hogy nem tartozik Ionesco feltétlen rajongói közé, akik „sejtelmes analógiákat éreznek, hol Shakespeare, hol Shaw nevét emlegetve", a párizsi kasszasikerekre alapozva; de nem híve, jelenti ki Páskándi, a másik végletnek sem (az amerikai Orson Wellesre utal), amely szerint az Orrszarvúban nincs az ég világon semmi. Kis világirodalmi visszatekintésre is vállalkozik Gézánk, Apuleius „aranyszamarától" Franz Kafkáig és antihőséig, Gregor Samsáig jutva el; említi a „régi" s a „naiv" abszurd formákat is, Swift Gulliverét, Peter Schlemihlt, Münchhausen bárót, a mesejelleget, a játékos és szeszélyes fantázia kiélését. Eljut többféle meghatározáshoz. Például: „A modern »abszurd« mai képviselőinek fő célja: a jelkép teremtés, a filozófiai fogalomteremtés, mégpedig nem csupán az abszurd-mag, hanem a realista alap kontrasztja által is." Páskándi „abszurd" Korunk-kalandja természetesen nem áll itt meg. 1967-ben két hosszabb eszmefuttatása is bekerül a lapba, a júniusi szám Fórum-rovatába egy már megindult vitához kapcsolódva. Gondolatok az abszurd fogalmáról cím alatt közli tanulmányát (esszéjét - „elmefuttatásnak" nevezve azt); júliusi jegyzete már „páskándisabb", 38 pontban „az »abszurd« logikai, nyelvi, pszichikai, gondolkodástechnikai forrásainak és eszközeinek néhányat" sorolja fel és jellemzi a maga módján, példákat gyártva fejtegetései alátámasztására. Művészetfilozófiai gondolkodásának jellemzésére idézzünk egy bekezdést az abszurd fogalmi értelmezésének Páskándi-féle elméleti megközelítéseiből (amit aztán saját „abszurdoid" drámaírói gyakorlatában is kipróbál): „Minden túlzás - feszítés: a szavak, fogalmak, asszociációs-rendszereink rugalmasságának kipróbálásai. Minden feszí- tési kísérlet az ésszerűből indul ki, s a feszülés addig tart, amíg a gondolatmenet, az asszociáció-sor végén fel nem tűnik valamilyen irreális kérdésfelvetés. Az erre való válaszadást, jobban mondva reagálást, attól függően, hogy a lehetetlent jelenti-e ki, vagy a lehetséges és lehetetlen határait próbálja összekapcsolni, agnosztikus feszítésnek, illetve abszurd feszítésnek nevezhetjük." Visszautalva e két 1967-es közleményére, 1969 februárjában még előkelőbb tálalásban adhatja közre Páskándi Géza továbbszőtt „abszurd" gondolatait, a Korunk főlaptestében (Az „abszurd jelenség" és a halál), mintegy előkészítve, magyarázva a Páskándi-„abszurdoidok" kortársi létjogosultságát. íme egy újabb menlevél-passzus: „Abszurd hőst ábrázolni tehát nem jelenti az alkotó abszurditását is: ez csak azok szemében lehet így, akik naiv módon a megalkotott hősökben mindig csupán az alkotó személyét, énjét, »magán-véleményét« szimatolják. Az abszurd művészi ábrázolásának lehetséges egy realisztikus gesztusa is, amikor az alkotó azt mondja: »íme, ilyen emberek is vannak, ilyen sorsok, ilyen képletek, ilyen közérzetek, gondolkodásmódok is.«" Egy másfajta esztétikai gondolkodásmódot is megismerhetett abszurd dráma ügyében a Korunk-olvasó, még 1967 januárjában: az Utunk fiatal, mindössze huszonnégy éves szerkesztője (1968-ban két évre átigazolt a Korunkhoz, a filozófiai rovatot szerkeszteni), K. Jakab Antal A dráma és a drámai címmel közli merész téziseit. A vitaindító - a szerkesztőség ugyanis lábjegyzetben kinyilvánította a szándékot, hogy a tanulmány közlésével vitát nyit - abból indul ki, hogy a drámaiság „az összes lehetőségek együttes jelenléte, tehát nem aktus, hanem helyzet. Következésképpen: a cselekvés a drámai helyzet halála. Következésképpen: a tiszta, a százszázalékos, az abszolút drámaiság nem egyéb, mint az erők egyensúlya, egyensúlyállapot, amelyet egyik tényező sem bonthat meg a másik rovására." Továbbá: „a drámaiság időbeni tükörképe az egyidejűség. A dráma viszont mint irodalom képtelen megvalósítani a tökéletes egyidejűséget, úgy például, ahogy a zene megvalósíthatja, s csak valaminő időbeli sorrendben tudja szembeállítani az egyszerre ható erőket. Ebben a vonatkozásban a cselekmény a drámaiságra törő, de az egyidejűség megvalósítására képtelen dráma »lépéskényszere«." És még egy meglepő kiindulási pont K. Jakab szerint: „A színház 66
