Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Fábián István: Az elvásott fény (Mohai V. Lajos: A Bátyám hazavitte a halált)
A deszkaszínű Ég alatt fakerítések: mintha koporsó lenne a menny, belseje pedig életünk kiszárított abrosza: a szemfedél. Van, amit meg nem fejthetek Mohai képeiből, mert világa az ő világa - lehet az utunk ugyanaz, nyomaink mégsem: az ugyanolyan az azonostól való legnagyobb eltávolítás. Mert életünk legnagyobb ajándéka az egyetlenség, legnagyobb és ritka szerencséje pedig az azonosság. Az egyes szám első és harmadik személy váltakozása - mint egymásba fonódó nemzedékek - segít állandóan észben tartani: a halál a végső megszemélyesülés. „Irtózom a hirtelen sötétülő téli estétől, suttogta alig kivehetően a konyhaasztal végéből." De ki ül a konyhaasztal innenső szélén? Ki szökik mindent odahagyva a szorongató egyedüllétben? „El innen! Innen el!" Ha tudjuk is, Mohai létezésének része a Kafka-életmű - a gyötrelmesen múlhatatlan világjelenség (Tandori Dezső) -, a szorongás mégis nyitva hagyja a kérdést: kicsoda? Ahogy a korábban feltett kérdésre - vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem? - tűpontos kafkai talány rímel: „csak innen el, csak innen el. Mindegyre innen el, így érhetem el csak a célomat." A gyermekkori örökkévalóságot, Kanizsát odahagyva - az azonosságot átfogalmazva - a közelségtávolság mélabújával egy másik kor helyszíneire jutunk: Déryné cukrászda, Krisztina körút, a Philip Morris celofánja, a busz utastere, azután a Mészáros utca járdaszintjétől arasznyira lévő pinceablakok az elrongyolódott dróthálókkal. „Azok még alázatosan őrizték a szeneskosarak durva ütéseit." Emlék és azonosság megint, a jelen s a közelmúlt árnyaira, ütött-kopott fővárosi házfalakra, pincetorkokra ráforog a még régebbi kép, a csatakos fejű szenesek és szeneslovaik gyászmenete. Nem halál volt az, csak megszűnt az élet. (Ha túl közeire nézek, magamat látom) A Vérmező kockakövén guruló, csörgedező vadgesztenyék a kanizsai, régi kert hulló körtéivel azonos kellékei az örök díszleteknek: minden változás kicsinek, szánalmasnak tűnik az idő, a múlás hatalmához mérve. Egyetlen érvényes naptár van - az évszakok, és egyetlen érvényes kincs van: „Nincsen már idő megkeresni." (Kincs) Mohai V. Lajos számára az érvényesség a pontosság szinonimája, az emlékezés prizmáját forgatja a megélt s már előhívott képek elé, kutatva, melyik szövegvetület legyen a végleges, a majdani Kanizsai Hidegház textúrájába befogadható, érvényes változat. Örökös celebrálás ez is. Örökös utolsó út ez is. Az Istennel vitatkozva a már négy évvel korábbi Korai bánat című írás átvetítése, de ebben az élesebb fényben is látom Mohaival közös útjaim íveit, fordulóit: ahogy ő a „testszagú katonakabáttal" köti össze öregapja szemeit, mozdulatait, én is őrzöm nagyapám testszagú katonakabátjának egy szentkoronás gombját és gallérjáról a valahogy rám maradt tűzér-csapatjelzést, az én nagyapám „arca (is) mély ráncokban végződött a széles karimájú kalap alatt, tekintetében kíváncsiság tükröződött, az élet mintha még kielégítően működtette volna a szervezetét." (Családi sírbolt) Hogy miért mindig a halál húz át Mohai írásának sorain, az életnek miért csak üres, kihalt egekre meredő őszi vázát láttatja velünk? Megint csak a kíméletlen, megértésre törekvő szeretet a válasz. Mert a halál elfogadhatatlan, a szeretet pedig létezik, mint az Ég. Van. Az emlékezés melankóliájában a szerző már feltárta a lelkiismeret ár-apályként hullámzó mélységeit. (Miért nem írom meg Nagyanyám életét?) - kérdezi most, metszőbb fénybe állítva az azóta eltelt éveket. Kórteremben, bedeszkázott ágyon látta utoljára élve Nagyanyját, akire a gyámoltalan test alig emlékeztetett, s akiről másnapra - aznap Mohai már egy másik városba utazott a hajnali gyorssal - lefoszlott az élet, ahogy az életben maradottakról lefoszlanak a halállal kapcsolatos illúziók. „Irtózom a hirtelen sötétülő téli estétől, suttogta alig kivehetően a konyhaasztal végéből" - és én most értem meg, ki ül a konyhaasztal innenső végén. Mohai számba veszi a Legdrágább halála előtti éveket, a vállalt fővárosi magányt, ahol önmaga arcát és írói önmagát kellett megtalálnia: „Mélabúm jobban letört, mint otthontalanságom sivár érzése; azért, mert egyedül voltam, senkinek sem tehettem voltaképp szemrehányást. " De azzal az egyetlen nappal ki számol el? A Kanizsán hagyott más-magánnyal ki számol el? A Nagyanyja halála utáni hét évet kicsoda igazolja? Mert hét évvel később, a Rigai-öböl partján, ott, ahol a tenger nyugszik széles horizonton, ott nyert egyre közelebbi élességet annak a halálnak a napja. Az a kaleidoszkóp hét évig forgott, az a fotóelőhívó, az a prizma hét évig tartotta zsibbadt homályban a Képet, ahogy a kongó, szürke Égből hirtelen fölbukkan a Nap: lüktető erővel ötlik fel a boldog gyermekkor: „amikor Nagyanyám a szememben isteni lény volt, szemében én a teljes élet. Ezek voltak életünk 110
