Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Báthori Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe

tói, és nem kívánja azt a benyomást kelteni, hogy a világ kötelező tartalmakat szuggerál. Szó ami szó, ő is hangsúlyozza és egész alkotói etikájával igazolja a művészet erkölcsöt közvetítő törvényeit, de - szemben Rilkével - nem alkalmazza a német nyelvű kutatásban is használt tanköltemény (Lehrgedicht) változatait. Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót - harsan fel a parancs egy másik Nemes Nagy-versben (Elégia egy fogolyról), szinte bújtatva, egy szinte mellékes fordulatban.

Ellenben hogyan jár el Rilke? O bizony kimondja, amit eszményinek vél. Kapásból kiragadok egy verset, Helene Burckhardtnak írta, már a svájci években, 1923-ban (Geschrieben für Frau Helene Burckhardt). A harmadik szakasz így hangzik: Innere Wege zu tun / an der gebotenen Stelle, / ist es nicht menschliches Los? / Anderes drängt den Taifun, / anderes wächst mit der Welle -, / uns sei Blume-sein groß (Belső utakat tenni / a felkínált helyen, / nem emberi sors ez? / Más szorongatja a tájfunt, / más növekszik fel a hullámmal együtt - / Számunkra nagy a virágként való lét). Szembeötlő az imént említettem parányi különbség is: Rilke egész alapállásán át-átdereng a költő-bölcs tanítói hivatásának küldetéses funkciója. Nemes Nagy csak amúgy sugall, önmagának súg, ajánlatokat mormol.

Ha most visszatérünk a fősodorhoz, azzal folytatnánk: szembeötlő, hogy a magyar költő (mint egyébként a magyar olvasók zöme) főleg a Prága utáni korai (azaz a Stundenbuch és a Buch der Bilder idejét, az 1902-1904-es éveket idéző), illetve az ún. „középső" (tehát a Neue Gedichte körüli) Rilke-művekből vonja el mondandóit, és következtetéseit aztán rávetíti az egész költői életműre. Ez az illetéktelen redukció, valamint az életrajzi háttér hanyagolásának indulata („nincs életrajz!" mondja Nemes Nagy) okozza, hogy noha az elemző érzékeli a himnikus hanghordozás regisztereit, a selymes rilkei zeneiség tónusát, a szimbólumképzés stádiumait, de nem ér el azokhoz a legmélyebb rilkei rétegekhez, amelyek a hosszas hallgatás bő évtizedében nyernek mélységes formát, amolyan költői nehézkedési erőt (ez a szó, Schwerkraft, egyébként ugyancsak a húszas években nyer kiváltságos funkciót a Rilke-szótárban).

Édeskeveset hallunk Rilke képzetvilágának rögzült, messze sugárzó elemeiről, a fogalmak állandósuló és egyre mélyülő, új meg új jelentésmezőket villogtató tendenciájáról, a gyermekkor viszontagságairól, a tékozlófiú-mozzanatról, a szív hegyeire kitettségről (iausgesetzt auf den Bergen des Herzens), a képzőművészeti hatás egész tudatot átrétegző erejéről (Rodinra és Cézanne-ra gondolok elsősorban), az egyetemes idegenségérzetről (unheimlich), a világ kibírásának parancsairól. De nem hallunk a döbbenetes rilkei meggyőződés motívumairól és természetéről sem (eltűnés, dicsőítés, panasz stb.), a híres ideálalakok csoportjairól (a Hifiről pl., a pásztorról, aki ott áll a Lét síkságain, és mozdulatlanul is értelmet teremt), vagy a Hősről, a Szerelmesekről, a Gyermekről, a Dalnokról, a létezés mélységes értelmének orfeuszi mozzanatairól és másról. Az a benyomásunk, hogy ez a csodálatos magyar költő és elemző elme mintha rajongása közben maga sem vállalná az alvilági távlatot, a túlságos elmélyedés és süllyedés és feltétlen lényeglátás kockázatait, és megelégedne azokkal a közlendőkkel, amelyeket tágas időközökben a fordító alkalmi pillantása képes számba venni. Rilke verseit át- meg átszövik a költői, lélektani, filozófiai, egzisztenciális állítások, súlyukat éppen az elvont szférába átemelt, általában egyetlen versen belül is fokozódó erejű, több „okulási szintet" átfogó, apodiktikus állítások sugározzák. Nemes Nagy ellenben fázik az állítástól, inkább töményített természeti képek sorával, talányossá nemezeit metaforákkal, fenyegető hangulatú látomásokkal hozakodik elő, hogysem éles jelzetekkel keretezné, mélyítené el a belterjes képi részletezést.

Az imént említett „nincs életrajzL'-szemlélet, nem kétséges, helyes irányba mutat. A magyar lírafelfogás feszélyező mértékben személyes gyakorlatát módosítani, azt háttérbe tolni az objektivitás magasiskolája felé: ez lehetett Nemes Nagy óhaja az ötvenes-hatva46