Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor

leíró, ún. mimografikus kritikát, amely lépésről lépésre követi s írja le esszészerűen, de ugyanakkor kritikusan az előadás menetét, alakulását, ami számomra maga a műfaj csúcsa, de aminek művelésére igen ritkán adódik alkalom. Nekem is csak egyszer sikerült, amikor Harag György Újvidéken rendezett Csehov-trilógiájáról írhattam, s könyvvel a kezemben, több előadást követve készíthettem később esszékké összeálló jegyzeteket Szivacstalaj, homokfutó... címmel. Az ilyen, egész előadásra kiterjedő leíró kritikák helyett választottam az esszészerű formát, melynek lényege, hogy a legjelentősebbnek tartott előadásrészletet kiemelve (Kosztolányi látcsövét használva!), mint cseppben a tengert, értelmezzem a produkciót létrehozó koncepciót, rámutassak ennek művészi értékeire vagy elhibázottságára. Az így keletkezett szövegeim - köztük ötven, a BITEF néven ismert belgrádi nemzetközi színházi fesztiválról húsz éven keresztül rendszeresen tudósító írás, huszonegynéhány pedig különböző színházakban látott magyar, szerb és szlovén előadások alapján született -, ahogy ezeket egybegyűjtő, 1985-ben közreadott kötetem címe is utal rá, színházesszék, melyeknek felfogásom és szándékom szerint a kritikus műalkotásokba való behatolásra, elmélyedésre mutató készségét kellett példázniuk.- Emellett több színikritika-kötete is van. Az első (Színház és kritika) a szabadkai Népszínház, két másik (Színház a nézőtérről, Léthuzatban) pedig az Újvidéki Színház előadásairól írt bírálatait tartalmazza. Ezek a kötetek milyen lenyomatát adják a vajdasági magyar színházi életnek?- A Symposion Füzetek negyedik darabjaként megjelent Színház és kritika (1970) prológusaként vallomást írtam a színházról és a színikritikáról, epilógusként pedig, elsősorban a modernséget hiányolva, színjátszásunk adósságáról töprengtem, a színész és szerep egymásra találása kapcsán a színész védelméről beszéltem. A kötetben kritikákat közöltem a szabadkai Népszínház 1962 és 1969 közötti előadásairól, például Az ember tragédiájáról, a Tótékxöl, a Bánk bánról, Camus Caligulájáról, a Kurázsi mama és gyermekeiről, az Adáshibáról, Deák Ferencnek a vajdasági magyar drámaírásban fordulatot jelentő Légszomjáról, de könnyű, szórakoztató darabok előadásáról meg kabarékról is. Változatos, s ezért izgalmas feladatot jelentett számomra a színikritika, mind a Symposionban közölt, fiatalosan hetykén ítélkező, mind pedig a Magyar Szóban publikált higgadtabb, elemző változatában. A műsor változatosságára nemcsak kritikusi feladatként kellett utalni, hanem az akkor még egyetlen magyar nyelvű színházunk óhatatlanul vegyes műsora miatt is, amely - az említett művek bizonyítják - épp akkor jelentős struktúraváltozást mutatott. Ekkor alakult ki a színház joggal aranykorszakként számon tartott időszaka, melynek motorja Virág Mihály rendező volt. S ha már őt említettem, megérdemli, mert ma már megfeledkeztek róla, akkor egy fontos történetet is el kell mondani. Még a mellékletként megjelenő Symposion idejében nyilvános vitát szervezett a színház. Ezen mi is részt vettünk, és vehemensen támadtuk a silány műsort, amit a színházbeliek épp olyan kitartóan védtek. A patthelyzetet Virág Misi oldotta fel, aki akkor jött vissza lengyelországi tanulmányútjá- ról, dicsérte az ottani, európai mércével is modern színjátszást, s ezzel javunkra döntötte el a meccset. Az új elképzelések támogatása még nagyobb felelősséget rótt a kritikusra, s ezt vállalni kellett. Igyekeztem is. Ehhez egy adalék: amikor Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját mutatták be népszínműves dalikázó előadásban, amit megírtam, és miután számos olvasói levél jött a szerkesztőségbe, a színház megszervezte a közönség és a kritikus vitáját, ahol mintegy százötven jelenlevő ellenében kellett védeni a művészet igazát. Régi szép idők, mondhatnánk ma, amikor bizony nem kis közöny mutatkozik a színház és a kultúra iránt. De, s ezt semmiképpen sem hagyhatom ki, szinte egyedül hadakoztam a messiásként fogadott Ljubisa Risticnek a szabadkai magyar színjátszást lenullázó működése ellen. Hogy számomra a szabadkai színjátszás kezdettől fogva fontos volt, azt műsorának rendszeres követése mellett a színház száz évét feldol70