Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - Füzi László: A miskei Anteusz: Gondolatok Tóth Menyhértről

Számomra munkái érvénytelenítik a lineáris időfelfogást, mitikus világában egyszerre éleszti fel a múlt archaikus művészetét, amelyben saját életünk is megjelenik. ... A lélek eltávolodik a dolgok eddig érzékelhető valójától, de visszatérve a katarzisból új tartalmakkal telítve látja a mindennapi világot. A mitikus élmény megfoghatatlan, de irányt mutat, a mélyebb megértés által a műalkotás komplex jelentéssel bír."

Mindez természetesen ismert, ha az idézettek nem győznének meg bennünket, akkor a képek, Tóth Menyhért képei megteszik ezt, de a jelenséggel kapcsolatban Tóth Menyhért elemzőit is idézhetjük. Supka Magdolna találóan jegyezte meg, a festő bírálói megérezték, hogy amit „műveiben kimond és ahogyan mondja, az valamiképp történelmi fogantatású, s érezték, ha megszólal, személyes élményeiben az ősöktől öröklődött szegényparaszti érzületet is felszínre hozza", majd hozzáfűzi ehhez a megjegyzéséhez: „talán éppen ezért érezték visszásnak a módot, ahogyan ő ezt a fóldszaggal és verejtékkel terhes, súlyos világot a gyengéd expresszió s a lebegtetett formák és vibráló színek költői mezében átszellemesíti". Szuromi Pál a következőket írta: „Bármerre nézünk: ez az archaizáló, mitikus szemlélet minduntalan ott kísérti Tóth Menyhért változatos műveit. Van úgy, hogy jórészt megőrzi alakjai reális formaképletét, bár egy-egy komikus, állatias és játékos vonással komplex, mélyebb jelentészónákat kölcsönöz nekik. Előfordul viszont, hogy az emberek, állatok kapcsolatrendjében néha a feje tetejére állnak a dolgok. A jó pásztor dekoratív, omlékony vízióján valójában gyermeki képzetű báránnyal és bárányarcú férfival találkozunk. Amivel az alkotó némiképp megkérdőjelezi emberi »felsőbbrendűségünket«. Máshol meg kézenfekvő, profán állati élethelyzetekből indul ki, hogy aztán derűs, melengető és antropomorf színezetet adjon, mondjuk, a csirkék családjának (Tyúk csibékkel). Lakonikus, bravúros Csirik anyájában viszont faramuci, csirkebolond szomszédasszonyát állítja elénk, aki félig-meddig maga is kotlóssá vedlik át. Szó, ami szó: e fordulatos, mesei sejtelmű festői szférában nincsenek merev, kizárólagos egyéni létpozíciók. Ami egyfelől az emberi lények mellérendelő, demokratikus kollektivitása, az egészében már a szerves élővilág tartományaira terjed ki."

De azt is láthattuk az Anteuszra való utalásból, hogy maga Tóth Menyhért önmagát is kapcsolatba hozta a mitológia világával.

4.

Nem a mitizáló szemléletről kell tehát szólnom Tóth Menyhért művei kapcsán, erről már sokan és pontosan beszéltek, hanem azt kell megkérdeznem, hogy miért alakult ez így. Kétségtelen, hogy a huszadik századi művészetben ott élt a vágy az ősi művészet sajátosságainak a saját világába való beépítésére. Tóth Menyhért esetében azonban nem a kuriozitás kereséséről, hanem ennél mélyebb, szinte eleve elrendelt, egész életét, világlátását és munkásságát meghatározó jelenségről van szó. Arról, hogy az egyszeri jelenségben mindig az általánost, a maiban az ősit, a konkrétban az elvontat látta és jelenítette meg.

Látásmódjával nem állt egyedül, főképpen nem a huszadik század közepétől kezdődő időszakban. Ennek a hajlandóságnak a lényegére Németh László mutatott rá, még az ezerkilencszázötvenes évek első felében, amikor, mondom így, nehéz politikai és társadalmi körülmények közepette éppenséggel a majdani új civilizáció, ahogy mondta, a világcivilizáció alapjait kereste. Bartók és a romanti80