Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Szécsi Gábor: Szóba zárt lélek: Gondolatok szó, kép, jelentés viszonyáról
123 beszéd elsődlegessége jegyében teremtette meg a szó és kép páratlan egységét. Ezt a kul- túrát nevezi a kiváló kommunikációkutató, Walter J. Ong „elsődleges szóbeliség”-nek. 3 Az „elsődleges szóbeliség” korában, mutat rá Ong, a kommunikáció mindenkor konkrét helyzetekben, nagyon is konkrét felek között folyt; egyszóval elválaszthatatlanul kötődött ahhoz a közlési szituációhoz, amely életre hívta. Vagyis a hagyományozás eredményessé- gét minden esetben a szavak cselekvésértéke és a felek közötti kapcsolat jellege határozta meg. A nyelvhasználatnak ez a közlési helyzethez való szoros kötődése az „elsődleges szó- beliség” nyelvét minden bizonnyal dinamikusabbá, erőteljesen cselekvő jellegűvé tette. Ong szerint ez a „dinamizmus” elsősorban az egyszerű nyelvi elemek, mondatszerkeze- tek gyakori használatából fakadt. A szóbeli közlési helyzetekben a beszélőnek lehetőség szerint rövid, könnyen feldolgozható megnyilatkozások formájában kellett gondolatait, vélekedéseit, kívánságait stb. közvetítenie a hallgatóság számára. Ezt követelték meg tőle a nyelvi kód akusztikai jellegéből és a szövegkörnyezet hic et nunc valóságából fakadó időbeli korlátok. Az írásbeliség előtti kultúrák nyelve ezért vált szükségszerűen képiessé: táplálkozott képekből s táplált maga is képeket. Ez a sajátos képies, metaforikus nyelv a beszéd tárgyát jelentő dolgokkal, jelenségekkel kapcsolatos fogalmak rendkívül széles tartományát fogta át és jelenítette meg, s mint ilyen, tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a fogalmi elemzésre még nem képes ember számára is érthető és megjegyezhető módon közvetítsen ismereteket a világról. E kor emberének gondolkodásmódját még a lélek és test egységes szemlélete jellemez- te. A lélek nem az állandóan változó, formálódó anyagtól, testtől elkülönülő időtlen lénye- gi tartalmat, hanem az anyagi valóságtól elválaszthatatlan, az anyaggal belső viszonyban levő jelenséget jelenti a premodern ember számára. Az anyag és lélek elválaszthatatlansá- gának eszméje jelenik meg azokban a korai világmagyarázatokban, amelyek az anyagot lélekkel bíró, és ezért belső fejlődési rend alapján változó, alakuló, élő valóságként köze- lítik meg. Ezek a világmagyarázatok az írásbeliség előtti, elsődlegesen szóbeli kultúrák emberének sajátos képies gondolkodására, nyelvére utalnak. Egy olyan gondolkodásra és nyelvre, amely a megismerendő valóságot a maga teljességében és folyamatában ragadta és jelenítette meg, s amely még képes volt arra, hogy a dolgokról, jelenségekről alkotott fogalmakat dinamikus, könnyen feldolgozható képekbe tömörítve kapcsolja egymáshoz a megismerés során. Az írást nem ismerő kultúrák nyelvi világát azonban talán a legszebben a könnyen megjegyezhető nyelvi formulák, klisék gyakori használata jellemzi. Eric A. Havelock filológus szerint maga az elbeszélő forma azért válhatott az írásbeliség előtti kultúrákban bevett kifejezési móddá, mert „az elbeszélés során használt nyelv inkább a cselekvés, semmint a reflexió nyelve, s mint ilyen a szóbeli tanulás nélkülözhetetlen eszközét jelenti” . 4 A szóbeliség korának elbeszélője – legyen az költő, tanító, vagy éppen próféta – Havelock szerint kizárólag konkrét cselekvésekre, illetve cselekvési helyzetekre, s nem a cselekvések lényegére vagy a létezés általános kérdéseire vonatkozó kijelentésekből szőtte mondandóját. Nem is tehetett másképp, hiszen közönsége képtelen lett volna bonyolult fogalmi összefüggésekre épülő ismeretek befogadására. Ha azt akarta, hogy amit mond, ne pusztába kiáltott szó legyen, közlendőjét érthető, könnyen megjegyezhető formában kellett előadnia. Más szóval, a hagyományokkal, társadalmi szokásokkal kapcsolatos 3 Lásd W.J. Ong: Orality and Literacy . The Technologizing of the Word. Methuen, London–New York, 1982, 82. o. 4 E.A. Havelock: The Muse Learns to Write. Reflections on Orality and Literacy from Antiquity to the Present. Yale University Press, New Haven–London, 1986, 75–76. o.
