Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Péter Márta: bardo földön és túl: vers
83 hol rettegsz a szétszabdalástól, s hiába tudod, hogy tested álomtest, olyan, mit be- és elképzelsz, olyan hát, amit tükör meg nem mutat, és árnyékot nem vet, inkább csodás dolgokra képes mágus, képzelet teremt- ménye, csak hát a valónak hitt való, s benne a test, ’mi tudatja létét akárhogy is, a fájás valóját tagadva megroppan, az élő megroppan, ha nem isten. körülöttem nem laktak istenek, vagy nem istenek laktak, de ő mégis megnyilatkozott, akár isten- telenségnek tűnő isteniségben, a két part között, ’hová minden lény elér, ha letölti idejét, amiből mindig annyi van, amennyi, kár töprengeni, igaztalannak hinni véget, jön, még ha csöndben is, mindenmód elérünk oda. láttam arcokat, még jelenült testhez kötve, de már nem volt visszaút, hátrapillantó visszavágy, csak a múló menet és inneni keserv, mert az ember csak magát képes megképezni, csak a maga formáját éli, abba burkolózik, és magának rendez halotti tort. és eljöhet idő, mikor útján étket kíván, de nem ehet, látja testét, tetemét is, rokonát, ismerősét, össze- gyűlteket, de hiába szólítja őket, eszmélni kell s ily gondolatra ébred: halott vagyok, mit tehetnék. és bánattól hajtva testért bolyong, testet keres magának, de sajátján a tél vagy nyár már elvégezte dolgát, vagy rokonai elégették, eltemették, vízbe dobták, madaraknak adták, nem leli, s nyomorúságában mintha sziklák préselnék, rejtezne titkos kő hasadékba , ormok és szirtek mögé, ám nyugalmat nem lel, mert fel kell hagyni a sóvárgással, és engedni szellemet, s lemondásban lelni időt, így jöhet csak szabadulás, de ki tudja ezt. nagy a zavar és félelem, s aztán elhull az emlékezet fölbomlik, ami én, fölbomlik minden talán az én-veszejtés gondja, a tudatmély válthalál, ingoványos határ, a másik tér, hová löknek, akárkik voltunk, feledve magunk, ez lehet a szenvedés, túlnani árny, ami távozók arcán lebeg, az utolsó kérdés ittenihez, az itten maradottnak, ’mi válaszolatlan süllyed el. sok arcot láttam életsoromban, opálzó bőrt, testeket, nyitvatűnő szemet, nedvetlen szájakat, ahogy a föld a vízbe süllyed, és a test elveszti támaszát, ahogy víz a tűzbe süllyed és a száj és orr kiszikkad, ahogy a tűz a levegőbe süllyed, és a testi hő tűnik, ahogy a levegő a tudatba, éterbe süllyed, s aztán az utolsó légzéssel elsüllyed minden durva-anyag . láttam a halódó sejteket, ahogy a bőr (és más alatti ) készülődik, múlását
