Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
51 Annyira okkupáltak ezek a dolgok, mármint a tű, a tűgyár, hogy végül mintha rá is bukkantam volna egy tűgyár nyomaira Szabadkán… Szóval Kosztolányi tűérzékennyé tett. E nagy buzgalom közben csak akkor ijedtem meg, amikor másik, nem kevésbé zseniális novellájában, a Tű ben azt olvastam, valami eljegyzési összejövetelen, miután a vőlegény elébe teszi az üvegtálat, s ő, a Vilma nevű menyasszony, kivesz egy datolyát, hirtelen elordítja magát. „Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyűrődik, a társaság egy pillanat alatt talpra szökken. Mi az?, kiabálnak, sikongnak. – Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja… Végül a lármában halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond: – Lenyeltem egy tűt.” Vilma különvonul, elzavarja maga mellől vőlegényét. – Egyedül akarok lenni – mondja. A tükör elé ül, megváltozik. Idézzük: „Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott. A szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot, és a végzet perceit élvezi. Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatalember arról beszélt, hogy a hisztérikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma nélkül. Mindenki filozofált.” Mire megérkezik az orvos, teljesen megváltoznak. „A sok ember láttára megdörzsölte a szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat, és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csúnyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztonsággal a másik szobába ment.” Itt is, akár Az öreg pap című novellettében, a kis, semmis tárgy centrumba kerül, és megdelejezi a teret, a tér szereplőit, miközben a tér, a kispolgári házi összejövetel akárha vízre, egy életveszélyes terepre, a tengeren hányódó hajóra helyeződött volna át. Az öreg paphoz hasonlatosan jelentéktelennek tűnő, a karctól alig több novellette észrevétlen mélységekre nyílik, a legjelentősebb alkotásainak szintjére emelkedik. Vilmát valami öröm fogja el, az ifjú orvos a végén mosolyogni kezd, a következő pillanatban Kosztolányi tán már azt írná róla, boldog. Még csak annyit tennék hozzá Kosztolányi életművében végzett tűs kutatásai- mat, illetve tűérzékenységemet illetően, hogy olykor felolvasások közben, mikor már közel vagyok ahhoz, hogy kiénekeljem a magas cét, hirtelen én is azt érzem, mint Vilma, lenyeltem egy tűt, avagy, mint a hisztérikák Kosztolányinál, egész marékkal… Szinte bármely Kosztolányi-szöveget vesszük is górcső alá, megtalálhatjuk ezt a jelentéktelensége ellenére, illetve éppen jelentéktelenségének köszönve cent- rumként működő delejes nukleust. De most nem ezen a vonalon szeretném folytatni, hanem kissé lerövidítve, átvágva az utat, Kosztolányi vízrajzát érinteném. Noha a hullámok már tűkutatásaink közben, e kis szövegeken keresztül is becsaptak dolgozatunkba – mint mikor a hajót tenger dobálja satöbbi –, a még rám váró feladat egyáltalán nem könnyű, lévén, hogy sosem is könnyű olyan
