Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
46 Benyitottam. Kellemes nyüzsgés, többen voltak benn, mint vártam volna. Leültem, az egyik polcról találomra kihúztam valami könyvet. Olvastam néhány mondatot. Majd adaptálódva, megnyugodva, nem kérdezik, mit keresek, nem molesztálnak, mert hát, ha megkérdik, mit keresek, mit akarok, zavarba jöttem volna, azonnal gyanúsnak tűnök, lassan felemeltem a fejem. És szemben a falon egy fehér Tóth Menyhért-képet pillantottam meg. Jó volt váratlanul ilyen közel kerülni egy Tóth Mennyhért-képhez. Jó volt hirte- len a kép közegében, fehérségében (szeplőtelenségében, hát igen, Tóth Menyhért egy szeplőtelen festő) találni magam. Hasonló érzés volt ez, mint gyerekkorunk- ban, ha álmunkban a hideg meszelt falhoz ért az orrunk, és hirtelen felijedtünk, szinte tágra meresztett szemünkbe hatolt a meszelt fal szeplőtelen enformele… Noha jól tudtam, Tóth Menyhért Mórahalmon született, addig egyszer sem kötöttem hozzá, talán a rapidmód fejlődő fürdő zavarhatott meg; Miskéhez kötöttem én is egyértelműen. Jó volt a képpel. Mintha a beteg lábú festővel üldögélnék ott, valami párolgó medencében, gondoltam, úgy valahogy, mint a sokban rokon Román György Csavargó fürdője című nevezetes (Berdát idéző) kitűnő festményén látható. Még az is jó volt, hogy a fehér azon a könyvtári képen még inkább csak oltott mész volt, még nem az a tóthmenyusi fehér anyag, amellyel szinte világhírnévre tett szert, amelyről immár a festékgyárak is tudnak. Nagy megkönnyebbülése volt a magyar képzőművészeti kritikának Menyus bácsi eme fehér nyitása, pontosab- ban az, hogy mindenestül modernné tudott lenni; így minden komplexus nélkül értekezhettek immár róla úgy, hogy semmit sem kellett feladni előző nézeteikből, vagy hát, ha igen, legalább észrevétlen tehették. Én is örültem ennek. Jóllehet én, lám, milyen különös, a korábbi, hogy úgy mondjam, oltott mészre emlékeztető, világosabb anyagát is ugyanúgy szerettem. Olykor korai, még az 50-es évek végéről érkező, monumentális figuráit is a fehér képek közé soroltam. Ugyanis valójában nem is tetten érhető a fehér megjelenése. Szinte a kezdetektől jelen van. Ott a szecessziós vonalakból maradt világos, gesztuális, fehér hullámzás- ban-kígyózásban a korai monumentális, mitikus figurák testén, felületén, akárha a futóhomok mozgását figyelnénk, hiszen tényleg a Homokhátságon vagyunk, afféle homoksivatagban… Ez már akkor is nagyfestészet volt, teljesen szinkron- ban, mint Gaál József megfigyelte, Permeke vagy az art brute bizonyos képeivel, akár ezt is kiállíthatták, felfedezhették volna a világban. Vessünk pillantást példá- ul az 1950-es Fej re. Fehér kép. Ám a szemében ott villan-lobban az a valami, ami majd a 60-as évek nagy, szerintem legfontosabb korszakát jelzi. A festő ( Piktor ) az egyik kedvenc Tóth Menyus-képem. Izgalmas lenne a Tojásfestő vel, a Gyümölcsös kosarat tartó nő vel és például a Pingálók kal összevetni, pontosabban egybelátni, annál is inkább, mivel minden bizonnyal közöttük a helye, mint a többi, számomra legfontosabb, az 50-es évek végén és a 60-as évek elején festett fehér, jóllehet izgalmas színességekkel jelző, villanó-lobbanó képek társaságában, amilyen a Gyúró asszony , a Szemüveges férfi , a Jó barátság , a Táj pávákkal, az Olvasó lány , a Kapáló , a Lány tányérral , a Keletkezés , a Mackógyere k, valamint az Állatok öröme például. Ezek már egyértelműen fehér képek, a színes jelzések akárha csak a fehérséget volnának hivatva kiemelni, felfokozni, igaz, a fehérség
