Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 6. szám - Tolnai Ottó: 5 alkalmi kisesszé
39 kapcsán Csáth is beszél: fül, amely hallja a gyékényt, a szövegbe szövődő gyé- kény, a gyékénybe szövődő szöveg puhán, képlékenyen töredező, közvetlen, meghitt hangját. Köszönöm neki. És Önöknek is köszönöm. 3. Vojnich Erzsébet Ott az oltár, a kicsi étkezőben – egy csöpögő csap. Yves Bonnefoy Vojnich Erzsébet egy, a fekete agyú metszőt, Piranezit idéző festő, aki képzelt börtönök helyett kiüresedett, elhagyott gyárak csarnokait festi, kitartó megszál- lottsággal. Valami csarnokokat, már-már képzelt csarnokokat, tesszük hozzá, közben kissé máris elbizonytalandova. Miközben e kitartó megszállottság miben- létén tűnődünk. Ez a kitartó megszállottság az ő esetében azért is különösen fon- tos, mert az elhagyott, akár úgy is mondhatnánk, eltűnt gyárak helyén maradt, üres csarnokok valóban általános, immár a gyártól mint olyantól független jelen- téssel bírnak. Mert elhagyatnak, leleményes könyörtelenséggel kifosztatnak mind a gyárak, eladatnak ócskavasba. Erről a nagytakarításról külön is szót kellene ejteni, egy- előre csak mondjuk azt, hogy azért ilyen sikeres, mert profik: martalócok végzik, és a martalócoknak – akikkel Tolsztoj óta senki sem foglalkozott (gondoljunk a Moszkvát kirámoló martalócok leírására) –, ez az eredeti foglalkozásuk, kirámol- ni, kisöpörni az elhagyott helyeket. Elhagyatnak, kirámoltatnak, és mi zavartan nézgelődünk, mintha már nem is tudnánk pontosan, mi is hagyattatott el, mi is rámoltatik ki. Nem tudjuk, mi volt, mit is jelentett az ember esete a gyárral mint olyannal. Szóval, maradnak ezek a csarnokok, akárha valami sötét közegben megfe- neklett templomhajók. És tényleg, hasonlóan a fekete agyú metsző, Piranezi börtöneihez, időt kapnak időtlenségükben, szintén imagináriussá lesznek, a betonvázakra mintha régi, eltűnt civilizációk vonásai vetülnének, annyira üre- sek, akkora huzattal, csönddel, olyan akusztikával bírnak, akárha valami fontos, centrális helyek, akárha valami nagyméretű zeneművek foglalatai. Szemünk láttára tűnnek valami mássá, magasodnak valami metafizikus-utópikus, illetve szent helyekké. Parti Nagy, hogy csak egyet emeljünk ki Vojnich Erzsébet jeles értelmezői közül, már megsejtette ezt a momentumot, amikor a falikutakra, mos- dókra fókuszált. Tényleg olyanok azok a falikutak, mosdók, akár az oltárok. Úgy kezdenek ragyogni, ahogy mottónkban mondja Bonnenfoy, csöpögni... Még nin- csenek szekták, akik celebrálni kezdtek volna e csarnokokban, e kutak, mosdók – ezen oltárok előtt, de ez csak pillanatok kérdése, sőt az sincs kizárva, éppen mi vagyunk azok a szekták, hiszen ezek a felmagasodó, kitisztuló, új helyek egyér- telműen képzőművészetiek. Az én szerény kapcsolatom ezekkel a képekkel, csarnokokkal valójában a medencék, lépcsőzetes mélyedések megjelenése után vált szorosabbá. Mintha
