Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Kényszerleszállás?: Láng Gusztáv irodalomtörténésszel Szilágyi Domokosról – Fűzfa Balázs levélinterjúja

és halhatatlanság eszményi, lélekben megvalósítható értékeivel szemben ott állnak a rabság és a halál valóságos tényezői („...lám, fenyegethet / mindenik évszak, a nappal, az éj meg az őrtorony és a I drótkerítés, meg a vérebek, és amaz őr, az ebeknél / százszor ebebb; fenyegethet az ég is akár odaföntről / villámmal s a pokol krematóriumokkal -"), ami kétségessé, vagy legalábbis viszonylagossá teszi az értékek megvalósíthatóságát. A befejezést már áthatja ez a kétely: „...motyogok, vigaszul, minthogyha csak élnél / testi valódban -, /csak motyogok balogul -/ de te hallasz / még a nehéz rög alatt is -/az éjben csak motyogok, de / ájult, sápadt kis szavaim torzak, szinevesztett / hexameterjeim inkább

korhadt deszkakoporsót, / semmint bölcsőt---ló- »Mégsem tudok írni ma rólad!«''

A halotthoz mint élőhöz szólni nem hiú remény-e? S a töredékben maradt, valóban befejezetlen mondat (hiszen nem következik félreérthetetlenül a folytatás abból, ami olvasható) koporsó-bölcső szembeállítása nem a reményvesztést sugallja-e? Vagy legalábbis a remény viszonylagosságát?

Mint mondtam, ehhez hasonló jelentéskört alakítanak ki az idézetek az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című költeményben. A Batsányi-mottó jelentésváltozása fogja mintegy keretbe a költeményt. A vers elején álló idézet („Vidulj, gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század, végső pontjára hág") bizakodást, reményt sugall, s szinte „hívja" Vörösmarty parafrázisát, mely el is hangzik a későbbiekben („Lesz még egyszer ünnep a világon!”). Ehhez azonban már a kétely társul („...És mit hoz a jövő? / A megjósolt ünnepet a világon? / Ne áltasd magad."). Mintha a Batsányi-mottót Vörösmarty választotta volna, a remény szavául, hogy az önmagának feltett kérdések - vagy a Szilágyi Domokos által Vörösmarty emlékének feltett kérdések - egyben alá is aknázzák, dest- ruálják a mottó eredeti jelentését, míg végül, a reményvesztés érvei után, záró sorként a Batsányi-idézet ironikus hatású lesz, ellenkezőjét jelenti annak, amit a vers kezdetén. Ezt támasztja alá az idézet „elrontása" a központozás kiiktatásával; ami nem idézhető pontosan, annak jelentése is „pontatlanná", kétségessé válik. A megszólítás-önmegszólí- tás játéka, akárcsak a Bartók-versben, a költőszerepek láncolatát hozza létre: Vörösmarty Batsányi szereptudatában keresi a magáét, Szilágyi a Vörösmartyéban, s az önmagát megszólító, szerepét illúziónak minősítő Szilágyi szavai visszamenőleg Vörösmartyra, a Vörösmarty-„pesszimizmus" visszamenőleg Batsányira is érvényessé válik. Egyetlen biztató szereplehetőségként a halál tűnik föl; a lexikonszöveg („Temetése... politikai demonstráció, az első tömegtüntetés... az önkényuralom idején") mintegy cáfolja a korábbi kitételt („Pusztulj! tűnj el! Hiúság, hogy marad / nyomod..."); amit életében és életével nem ért el a költő, azt halálával megvalósítja.

A „pedig volt ünnep" kezdetű rész Vörösmartytól vett célzásai kétségtelenül 1848-ra utalnak, de feltehetjük, hogy Szilágyi Domokos ezzel egyívású történelmi élményére, 1956-ra is. Messze vezetne ennek helyét, szerepét keresni Szilágyi Domokos költői világképében; itt csak annak a meggyőződésemnek adhatok hangot, hogy fiatalkori lírájának elkomorodása szerintem 1956 tanulságának következménye, s hogy e tanulság lényege az „elpártolás" mindenfajta diktatúrától, a szabadságeszme következetes középpontba állítása lírai „értékelméletében".

E szabadságközpontú világkép megnyilatkozása a Héjjasfalva felé is. A parafrázisversek közül talán a legegyszerűbb; mindössze az Egy gondolat bánt engemet utalásait kell felismernünk benne ahhoz, hogy megértsük célzatát: a költő nem azért halt meg, amiért élt; a „szemből, halál" méltósága lényegében sziszifuszi gesztus (a szó camus-i értelmében), a „méltatlan" abszurditás elhárítása egy „méltó" abszurditás kedvéért. Figyelmet érdemel azonban, hogy ez az „egyszerű", mondhatni allegorizáló szövegköziség is meghosszabbodik az időben, a lehetséges jövőbeli költőhalálok távlata felé, amikor a befejező sort József Attila Ódájából kölcsönzi a vers.

72