Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 5. szám - Kényszerleszállás?: Láng Gusztáv irodalomtörténésszel Szilágyi Domokosról – Fűzfa Balázs levélinterjúja

néktek..." Toldjuk meg ezt az idézetet egy sorral: „szeresd felebarátodat besúgni, mint ten- magadat", és máris e felismerés gyökeréig jutottunk. Szilágyi Domokos küldetéses költők örökösének tekintette magát, de óhatatlanul fel kellett tennie a kérdést, hogy ez a küldetés egy diktatúrában folytatható-e. És nemcsak a cenzúra és egyéb korlátozások miatt, hanem azért is, mert a bűnre kényszerítettség méltatlanná teszi az embert a nagy és általánosegyetemes értékek képviseletére. A fenti idézet nemcsak vád az emberiség ellen, melynek szótárában kiüresedtek az értéktartalmú szavak, hanem gyónás is, annak bevallása, hogy e kiüresedésben a költő is tettestársnak bizonyult. Petőfi óta a költő és a próféta rokon fogalmak; A próféta című Szilágyi-vers ezzel a lemondó sorral zárul: „Az igét - az igét elfeledtem. És most már nincs bocsánatAz Ige szavakba foglalt hitet jelent, ezáltal hitelt érdemlő szavakat, a költő felismerése azonban éppen az, hogy e szavak tartalma és hitele elsikkadt a társadalmi gyakorlatban és a személyes élet gyakorlatában is. A költő szerepe az elnémult, a hitelét vesztett próféta tragikomikus szerepével vált azonossá. De már megint a költő „bűnéhez" térünk vissza, versei kapcsán is. Félek, az derül ki ebből az eszmefuttatásból, hogy Szilágyi Domokos költészetének „jót tett" a bűnbeesés. Nem erről van szó, csupán arról, hogy egy nagy költő bűneit és bűntudatát is ihletforrássá képes avatni. És a hangsúlyt a bűntudatra tenném. A magyar költészetben az esztétikai és az etikai értékek sohasem váltak el egymástól, különösen nem a Szilágyi számára egész életében mértékadó két költő, Babits Mihály és József Attila műveiben. A költő erkölcsi irányultságát nem az jelzi, hogy mennyire képes visszariadni a bűntől, hanem az, hogy világosan képes különbséget tenni bűn és erény között vagy - a sztoikusokkal szólva - igaz és hamis között, még akkor is, ha ezzel az éleslátással önmaga fölött kell ítéletet mondania.- Kétségtelen, hogy Szilágyi Domokos számos újítást hozott a magyar költészetbe poétikai, nyelvi, szemléletbeli értelemben egyaránt. Eme újítások közül az egyik a „félhosszú vers" (Tandori Dezső) műfajának továbbgondolása. Az Apokrif után, a Gyöngyszoknya, a Menyegző, a Babonák napja, csütörtök... végső soron „egynemű" szövegezése mellett vajon a Kényszerleszállás, az Ez a nyár vagy a Bartók Amerikában polifon szövegalkotási és világszemléleti módszere vált-e olyan erőssé, karakteressé, hogy hagyományt lehessen rá építeni a későbbiekben? Utóbbi nagy vers például fölemelkedik-e addig, hogy minden emigrációs sors szimbóluma lehessen - vagy másfelől tekintve: együtt emlegethető-e Illyés Bartókjával? S persze ha igen, akkor miért és hogyan?

Vajon mondhatjuk-e, hogy Szilágyi Domokos az avantgárd és/vagy a posztmodern magyar költészet egyik legjelentősebb forrása, kezdeményezője? Vajon húsz-huszonöt évvel később az ő intertextusai köszönnek-e vissza költészetünk jelentős vonulataiban, s Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc költészetében, azaz nevezettek mindannyian az ő „köpönyegéből bújtak elő"?- Kezdjük talán a Bartók-verssel. Egy anekdota szerint, mely alighanem e versre vonatkozik, a szolgálatos Cenzor idegesen telefonált a Szerkesztőnek: „Kérem, miféle vers ez a Szilágyi-vers? Hiszen semmit sem lehet érteni belőle." „Ez, ugyebár - válaszolta a Szerkesztő, a pillanat ihletétől vezetve - egy hipermodern vers." „Mindjárt gondoltam - mondta megkönnyebbülten a Cenzor -, hogy nem csak úgy egyszerűen modern. Hát akkor rendben." S a vers megjelent.

Szilágyi Domokos „hipermodernsége" kétségtelenül a Bartók Amerikában annak idején mindenkit meghökkentő kollázsszerkezetével kezdődött. De e költeménnyel valami új indult el az erdélyi magyar költészetben is. Megtörtént a szakítás az addig érvényesnek tekintett szocreál költészettani elvekkel, úgymint: stíldemokratizmus (azaz közérthetőség), a klasszikus formahagyományok tisztelete, a „polgári" avantgárd irányok elutasítása stb. Olvasók és kritikusok (már akik nem háborogtak olvasási ízlésük ily flagráns megsér67