Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Füzi László: Elakadások: 3. rész
irodalmának akár a napi szintű tanulmányozásával is foglalkozik, számos rokon jelenség mutatja meg így magát.) Nem lett kritikus, nyilvánvalóan azért nem, mert azok között, akikhez indulásakor valamennyire odatartozott, szépírót alig tudna említeni, az útkereső fiatalok között leginkább ugyancsak kritikusjelöltek fordultak elő, de az ő összetartozásuk tudata sem alakult ki. Leginkább azonban azért nem lett legalább kritikus, erre valójában utalt már az előző mondatban is, mert szépírók, költők, akikért harcba indulhatott volna, mindezt ironikusan mondja, az ő évjáratában alig jelentkeztek. Azért sem lett kritikus, mert a hagyományos értékekhez való kötődése folyton harcban állt benne az új értékek elfogadtatásának törekvésével. Leginkább azonban azért nem lett kritikus, mert ezt a szerepet sem érezte hitelesnek, nem érezte, hogy a nemzedékről nemzedékre vándorló szerepet hitelesen be lehetne tölteni. Ilyen okok miatt nem gondolta azt, hogy neki kritikusnak kellene lennie. A jó kritikus egyébként ugyanolyan, mint a jó irodalomtörténész, ezt a fentiek kapcsán mondja, a különbség közöttük az, hogy a kritikusnak a saját kora a kutatási területe, abban kell eligazodnia, s abban kell meghatároznia a legfontosabb műveket, az irodalomtörténésznek pedig a múltban, igaz, neki mindehhez már rendelkezésére áll az idő múlása által megteremtett távlat, de az is igaz, hogy éppen az időbeli távolság miatt a legkülönbözőbb időszakok látásmódjából fakadó értelmezések is rárakódtak a művekre. Végül irodalomtörténész sem lett, szerkesztő lett, már harmincnál is több éve ugyanannál a lapnál dolgozik, s talán tud valamit ebből a szakmából. írt kritikákat, korai kritikái, mint mások kritikai írásai is, kapaszkodók voltak az irodalmi életben való elhelyezkedéséhez, írt irodalomtörténeti munkákat, még dokumentumokat is közölt, végső soron azonban mindig a különböző szellemi magatartások egyazon korban való szereplése, egymás melletti és egymással szembeni létezése foglalkoztatta. Ha ideje, tere lett volna, ennek a vizsgálata kötötte volna le, mondjuk az ezer- kilencszázharmincas évek magyar irodalmában, számára, mióta az eszét tudja, ennek az évtizednek a magyar irodalma tűnik a leggazdagabbnak. A harmincas évek kapcsán sokat gondolkodott egy évtized-monográfiáról, ha az életét kutatással tölthette volna, akkor talán ezt a könyvet írta volna meg. Én-könyv helyett mások munkáiban mutatta volna meg azt, ami a világból foglalkoztatta. Végül maradtak az esszék, a hirtelen ötletből, villanásból kinövő tanulmányok, a saját világából kinövő írások, s az, hogy szerkesztőként, visszahúzódva figyelte, saját korában miképpen élnek egymás mellett a különböző írói-szellemi magatartások. (Folytatjuk) 51
