Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 5. szám - Füzi László: Elakadások: 3. rész
6. írt már arról, hogy igyekezett emlékezetébe zárni, ha egy-egy kéziratot érezhetően politikai okok miatt adtak vissza, s arról is írt már, hogy megőrizte a kéziratok elhagyott bekezdéseit, a papírdarabokat a megjelent Forrás-szám egy-egy példányába, jobb esetben a bekötött évfolyamon belül a megfelelő helyre helyezte. Nem sok ilyen írásról tud, inkább egy-egy szociográfia egy-egy bekezdésének elhagyása merül fel benne, a szerzővel akkor is egyeztettek, a szerző is ismerte azt a világot, amelyikben élt. Ez a tevékenysége nem a kívülállását, főképpen nem a szerkesztőségen való kívülállását jelezte, s nem is dokumentátori vágyak vezették, ilyen irányú hajlamai soha nem voltak, egy-egy fontosnak gondolt levél, dokumentum addig volt fontos a számára, amíg azt használta, így szinte mindent szétszórt maga körül, leveleket, dokumentumokat, feljegyzéseket, s soha nem gondolt rendezésükre, de még egyetlen helyre való összegyűjtésükre sem. Nem, soha nem gondolta, hogy valamikor egy-egy írás elhagyott részletével teljessé teszi majd a szóban forgó munkát, semmi más nem vezette, csak az, hogy az utókornak, igen, az utókornak, pedig már akkor is tudta azt, amit ma is tud, hogy az utókor az ő számukra már nem adatik meg, igaz, szükségét sem érezte ennek, még a rá való hivatkozásnak sem, szóval az utókornak jelezze, ilyen is történt az irodalom terén az ezerkilencszáz- nyolcvanas években. Igen, ilyen is történt az irodalom terén, így náluk is, ha nem is nagy számban. Könnyű lenne most azt mondania, hogy akkori helyzetében nem akadályozhatta meg ezeket a történéseket. Végső soron érintette mindaz, ami a szerkesztőségben történt, így maga is részese volt a számítgatásoknak, gondolkodtak, mit lehet s mit nem lehet megtenni, s hogy minek mi lesz az ára, az adott írást beolvassa-e a Szabad Európa Rádió, Hatvani Dani kap-e megjegyzést a főszerkesztői értekezleteken, s így tovább. Nem mondja, de nem is mondhatja, hogy nem volt a részese az akkori történéseknek. Azt sem mondhatja, hogy az akkori lap miatt, ma már kétségbeesettnek tűnő időnkénti lavírozásaik, útkereséseik miatt szégyellniük kellene magukat. Emlékszik, amikor annyi behívatás közkézen való elmesélése, anekdotává való formálódás után észrevette, hogy immáron az ő bőrére is mennek az újabb történetek, beleborzongott ebbe. Igen, beleborzongott a felismerésbe. Valamikor a nyolcvanas években Eörsi István javasolta a cenzúra bevezetését. Aki nem értené Eörsi gondolkodását, annak elmondja, hogy a jeles írót a tisztázó szándék vezette, úgy gondolta, hogy a felvállalt cenzúra még mindig tisztább viszonyokat teremthet, mint az öncenzúrára való kényszerítés s a határvonalak állandó ide-oda tologatása. Persze az iróniáról se feledkezzünk el, a rendszerből oly annyira hiányzó iróniáról. Látja Eörsi szemében felvillanni a fényt, arcán a feltűnő mosolyt, tisztában volt azzal, hogy ismét gondolkodásra kényszerítette a hatalmat. 28
