Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 4. szám - Buda Ferenc: A világ folytatása: Az ország köldökén
az ötödik osztályt, s magyart tanítasz náluk meg az egész felsőben - közölte velem az igazgatóm. - De ötödik-hatodikban a földrajzot is tanítanod kellene. Mit szólsz hozzá? Esetleg két osztályban még testnevelést, a magadéban meg az éneket. Ezt a többieknél viszem majd én tovább." A földrajz hallatán megrezdült bennem: ötödikes koromban mennyit kellett kínlódnom ezzel a tudománnyal. Óvatosan megpendítettem hát, hogy én orosz szakos is voltam. „Majd meglátjuk- jegyezte meg. - Azt egyelőre hagyom Balogh Gézánál, különben nem marad neki elég órája." (Meg kell így utólag vallanom, hogy a földrajzot végül is tanítás közben kedveltem meg igazán, s mivel ilyen szakra jómagam soha nem jártam, feltételezhető, hogy földrajzóráimból a legtöbb hasznom nekem származott...) No, szóval, meglett egyszeriben a beosztásom, s a velejáró tennivalók is körvonalazódtak. Valahol persze lakni is kell hármunknak, a fejünket azonban emiatt nem fájdítottuk túlságosan: a megyénél, majd a járásnál is kilátásba helyezték, hogy kapunk majd szolgálati lakást. (Hisz falura költözésünk egyik fő indítéka épp az volt, hogy vége szakadhat albérleti nyűglődéseinknek.)„Hogyne kapnátok,- nyugtatott meg Páll Jóska. - Lenn a Szorítóban van egy szoba-konyhás lakás külön bejáratú kamarával, oda máris beköltözhettek." A Szorítóként említett falurész hivatalosan a Hunyadi tér nevet viselte, s a község kövesút felőli végén, a kocsmával épp átellenben volt található. Igencsak valószínű, hogy köznyelvi elnevezése szoros kapcsolatban állt a kocsmahivatal közelségével: ez utóbbi intézmény beitalozott vendégei felbuzdult állapotuk tetőpontján rendszerint ide, az utca hosszán elterülő hosszú ház s a mögötte sorakozó disznóólak közé szoríthatták be egymást, hogy megoldást keressenek a ki, kit győz le időről időre visszatérő, örökös dilemmájára. A nép száján használatos ragadványneve olyannyira meggyökerezett a helybeliek körében, hogy Hunyadi térként kizárólag hivatalos iratokban s legfeljebb még levélcímzéseken szerepelt. Nos, e Szorítót kívülről határoló, s a faluba befelé jövet elsőként megpillantott hosszú ház belső oldalán kaptuk meg szolgálati lakásként a középső szoba-konyhát a mellette balról külön ajtón át megközelíthető kamarával együtt. A hosszú ház külső és belső felén egyaránt három-három szoba-konyha s kamara volt, s egy-egy család lakott mindegyikben. Az út felőli elsőben, emlékezetem szerint, Holi Mihályék laktak (Panna nevű eleven, talpraesett kislányuk épp az én osztályomba járt), de hogy a másik kettőnek kik voltak a lakói, arra már nem emlékszem. Belül az első lakás Bata Ferike anyai nagyszüleié volt, s bár ő maga nem itt, hanem a szüleivel a főutcán lakott, gyakorta el-elidőzött az öregeknél Erzsikével, a kis- húgával együtt, s édesanyját - aki szintén az Erzsébet nevet viselte - ugyancsak sokszor láttuk a szülői ház, azaz lakás udvarán tenni-venni. (Nem felejthetem el, milyen furcsa érzéssel, a büszkeség s a röstelkedés - vajon megérdemlem-e?- sajátos vegyülékével hallgattam Ferike nagymamája, az anyámkorú Annus néni szájából a nekem címzett, tiszteletteljes megszólítást: Tanító úr.) Középre mi kerültünk, tőlünk balra pedig Kollárék laktak. Bizonyos - nem gazdasági - szempontból a leggazdagabbak közé tartoztak ők Pusztavacson: nyolc gyermekük volt, felnőttkorútól lefelé az alsó tagozatosig. Hét fiú, egy szem lány. „Az úgy volt - sorolta Gizi néni, az anyjuk -, hogy elejében jöttek sorra egymás után a 7
