Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 3. szám - Kurcz Ádám István: A katonák még nem jöttek vissza: Elhallgatások és allegóriák Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában
És a Stefan Krebs történetéhez kapcsolódó másik első világháború végi anekdotát is egy német, Jakob Art meséli el18, mert Gion legfeljebb német szereplő szájába adva merte leírni, hogy a szerb katonáknak még „rendes egyenruhájuk sem volt", amikor megszállták a Délvidéket. Ugyanakkor viszont a német szereplő a szerb megszállókat dehonesztáló állításával egyidejűleg a biztonság kedvéért a magyar katonákra is kell, hogy tegyen egy elítélő megjegyzést, hogy tudniillik azok meg „fellázadtak a tisztjeik ellen", és eldobálták a fegyvereiket. Természetesen azt is csak német mesélheti el, hogy amikor a szerb katonák vezetője lefeszegette a magyar címert a feketicsi csendőrlaktanyáról, nevelőapja, „aki magyar parasztgazda, Gál Lajosnak hívják, elsírta magát. "19 Mesteri megoldása Gionnak, hogy a történetet egy többségében magyarlakta, kisebb részben német, szerbek által akkoriban még nem lakott településre, Bácsfeketehegyre (és nem pedig például a szerb dominanciájú Szenttamásra) helyezte, mert így objektíve is teljesen jogosnak érezhető Gál Lajos szomorúsága. Ráadásul a fontos esemény pillanatában a nevelőapai-fogadott fiúi kapcsolat által érzelmi közösségben látjuk a két, a címer lefeszítésének szimbolikus pillanatában kisebbségbe kerülő nemzetiséget: a németet és a magyart. Hogy a történet mégse váljon az író számára kockázatossá, azaz magyarkodással vádolható epizóddá, a végén Jakob Art is hirtelen a német hadsereget emlegeti: „Nem sírtam [...]. A német hadsereget nem győzték le. De azért sajnáltam a nevelőapámat" - teszi viszont még hozzá egészen finoman a megszólaltatott német szereplő. Bár a fenti történeteken is érezhető az óvatos megfogalmazás és a finom állásfoglalás, az életmű rendszerváltás előtti részében mégis kivételes az annyira jól sikerült példázat, mint a következőkben taglalt epizód, a lövöldöző cseh katona története. Ebben a remek miniatűrben allegorikusán többet is olvashatunk arról, hogy Gion hogyan értelmezte azt, ami a magyarsággal az első világháború végén, illetve közvetlenül utána történt. Sőt, a magyarság tragédiájának nemcsak az I. világháború végi eseményeire, hanem talán a 20. sz. egész első felére nézve is találhatunk utalásokat a történetben. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának parabolájaként mindenképpen értelmezhető történet Gallai István hadifogságba kerülésének epizódjában olvasható. Hogy nem valós a történet, hanem az író által konstruált példázat, az abból tudható, hogy Gion bizonyíthatóan itt is eltért nagyapja élettörténetének általa ismert mozzanataitól. A részint nagyszüleinél nevelkedő, az öregek történeteit mindig figyelmesen meghallgató Gionnak ugyanis tudnia kellett, hogy nagyapja, Gallai István „az első világháborúban meg is rokkant két-háromszor is [kiemelés tőlem, K. A.]: lábára-kezire [...] elég súlyos rokkant volt" - amint azt lánya, Gion édesanyja egy helyen nyilatkozta.20 A regényben viszont Gallai István és szenttamási zsidó bajtársa, Lusztig Feri testileg teljesen épen, egyetlen karcolás nélkül vészeli át a harcokat, a bajok csak a fegyverletétel után kezdődnek. A lövészárokból feltartott kézzel kilépő, magát megadó Gallai ekkor sebesül meg, de csak az egyik kezére, Lusztig Feri pedig halálos lövést 18 „Én is láttam visszavonulni a német katonaságot, olyanok voltak, mintha akkor indultak volna a csatába. És láttam széthullani a magyar hadsereget, a katonák fellázadtak tisztjeik ellen, eldobálták a fegyvereket. Meg a szerbeket is láttam bevonulni Feketicsre. Rendes egyenruhájuk sem volt. A vezetőjük egy rossz lovon ült, s első dolga az volt, hogy a csendőrlaktanyáról lefeszítette kardjával a magyar királyi címert. A nevelőapám, aki magyar parasztgazda, Gál Lajosnak hívják, elsírta magát. - Remélem, te nem sírtál - mondta a verbászi evangélikus lelkész. - Nem sírtam - mondta Jakob Art. - A német hadsereget nem győzték le. De azért sajnáltam a nevelőapámat." Gion Nándor, Rózsaméz [1976] = G. N., Latroknak is játszott, i. m., 262. 19 Uo. 20 A Gionfalva című filmben. Rendezte: Tóth Barnabás, színes, magyar dokumentumfilm, 2009, 27 perc. 54
