Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 3. szám - Lengyel András: "… azonos rámpán Sziszüphosszal": Ideiglenes portré a 60 éves Füzi Lászlóról

törzsállományába tartozik, ezt az állományt alakítja, s ebből ki nem iktatható. S a lap teljesítménye az utolsó negyedszázadban, ha nem is kizárólagosan, de döntően az ő erőfeszítéseinek eredménye. Ez döntő meghatározottság, az életmű karakterizáló jegye. A szerkesztői poszt ráadásul mindig, a rendszerváltás (kaotikus) rendszerében pedig kivált egész emberes munkakör. Az egész személyiséget magába szippantja, a maga igényei szerint alakítja. A szerzőkkel való kapcsolattartás, a „termés" figyelemmel kísérése, a lapba beemelendő szerzők és problémák kiválasztása, az igények és lehetőségek kompromisszumából összeálló „anyag" legjobb, leghatásosabb elrendezése, egybeállítása olyan feladat, amely háttérben tartja ugyan a szerkesztő személyét, „eltünteti" az olvasók elől, de messzemenően meghatározza az irodalmi élet aktuális teljesítményét. Mondhatnánk, pro és kontra. Döntései révén lehetőségek realizálódnak vagy süllyednek el. Súlya van döntéseinek.

Beállítódását, amennyire meg tudom ítélni, alapvetően két elv határozza meg. A „minőséghez" való ragaszkodás (ami így, elvontan, banalitás, a gyakorlatban realizálva azonban egyike a legnehezebb - mert legnehezebben teljesíthető - dolgoknak) és a valóságérzékenység. Utóbbi persze nem valamiféle irányzati értelemben vett „realizmus" képviselete (ez alól elforgott a történelem), hanem az, amit József Attila hajdan így fogalmazott meg: „A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt!". Ez nagy és rugalmas program, sok minden belefér. A valóságelv itt s most lehetséges képviselete persze nem föltétlenül komplementer a mindenkori „trendivei", az üresség mai kultuszával, s ez behatárolja a szerkesztő lehetőségeit. De a divatnak, s ami azzal jár, a szekértáborszerű bezárkózásnak a lap irodalomszociológiai paraméterei sem kedveznek. Ilyet erőltetni egy vidéki város nagyon sok mindent együvé szorító viszonyai között hiba volna. Itt, figyelve irodalmunk tagolódásaira, inkább az „átjárás", a szakadásokon való átlépés igénye lehet termékeny. S Füzinek ez a kiegyenlítő, harmóniába hozó, de a valóságos tagolódást el nem mosó szerep alkatilag is „illik".

Szerkesztői tevékenységének finomanalízise persze majd történeti tanulmányok feladata lesz. A Cultural Studies mai (s holnapi) művelői a Forrás és szerkesztője szerepével is szembesülni kényszerülnek majd. Az elemzések eredményeit megelőlegezni ma még nem merném - e kor kulturális mozgástendenciái, a maguk összetettségében utólag fognak majd igazán láthatókká válni. Én ez alkalomból mindehhez csak néhány dolgot fűznék hozzá. Mindenekelőtt azt, hogy a klasszikus szerkesztői szerepet az utóbbi negyedszázadban már csak az tudta ellátni, aki egyben lapja afféle „producere" is volt. Aki a pénzek előteremtőjeként s az ehhez szükséges kapcsolatrendszerek működtetőjeként is helyt tudott állni. S ez, akárhogy nézzük, a hagyományos szerkesztői szerephez mérten már nagyon speciális alkati többletet (is) igényel - ezen a viszonyok fölállította rostán egy olyan nagy szerkesztő például, mint amilyen a Nyugat Osvát Ernője volt, már kihullott volna. A mai szerkesztő a kényszerek súlya alatt, tetszik vagy sem, már egy irodalmi kentaur, aki - a „ló" és az „ember" mitológiai egyesítésének analógiájára - saját személyében az irodalmárt és a pénzügyek bonyolítóját egyesíti. Azaz, nemcsak alkotó, de kényszerbürokrata is egyszerre, mindig azt az oldalát fordítva a külvi35