Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Biernaczky Szilárd: Az afrikai irodalom új csillaga ismét igbo földről érkezett
szöveget kap kézbe, amelyben idegen szavak igen ritkán fordulnak elő. Az aranyló fél napkorong (Half of a Yellow Sun, 2006) lényegében a borzalmakkal telt nigériai polgárháború (Biafra, 1967-1970) időszakában játszódik. Mindent számba véve végül is azt mondhatjuk: korszerű, de alapvetően realista jelleggel, kevés modernista eszközzel a stílust tekintve rajzolódik elénk a sokszínűén kezelt és számos drámai mozzanattal terhelt történet, miközben a vonalvezetés sem tartalmaz sajátos „absztrakciókat", nehezen követhető törésvonalakat a cselekmény kibontása során. Bár talán itt érhető tetten leginkább a huszadik századi irodalom hatása. Néha szinte elvarratlan formában ugrálhatunk a cselekményszálak, helyszínek között. Sőt, a végén az egyik szereplő sorsa nyitva marad... Mintha a Hemingway, majd később sok más írónál felfedezett, ún. kihagyásos (a cselekmény, a történések sorából elhallgatott eseményekről van szó, találja ki azt maga az olvasó) technika érvényesülne itt (soha nem merült fel az olasz irodalomtörténetben, de pl. Cesare Pavese mindig csak kisregény méretűnek megmaradt opusaiban is ezt a technikát véljük felfedezni). A regény szereplői, az igbo egyetemi tanár Odenigbo és barátnője (később gyermekének anyja) Olanna, a háztartásukba kerülő fiatal fiú, a szinte családtaggá váló houseboy Ugwu, továbbá Olanna ikertestvére, Kainane (aki eltűnik a nagy igbogyilkolás során), illetve barátja, Richard, egy hagyományos művészeteket tanulmányozni Nigériába érkező brit fiatalember, és persze a főszereplő házába gyülekvő nsukkai értelmiségiek - mintha nem is Afrikát idéznék, szinte egy átlagos európai (globalizált?) környezetet jelenítenek meg. És ebbe csak itt-ott csöppennek bele igbo hagyományelemek, pl. Ugwu belső monológszerű megnyilvánulása gyermekkori emlékeinek felidézésekor, vagy amikor a fiának Olannával való kapcsolatát kárhoztató és a régi házassági szokásokat kierőltetni akaró falusi asszony, Odenigbo édesanyja lép a színre. A két főszereplő pár és a hozzájuk kapcsolódó személyek magánéletébe - amelyet Adichie kétségkívül tehetségesen bonyolít, történetábrázoló színeit jó ecsetkezeléssel festve fel képzeletünk vásznára - előbb csak lopakodva (ahogy az a valóságban is történni szokott), majd végül drámai erővel robban be a rettenetes megpróbáltatásokat hozó történelem. Az igbo önállósulási (kiválási) kísérlet egyfajta etnikai népirtásba torkollik: lefejezett igbo holttestek érkeznek vagonszámra északról (a hausza, fülbe és más iszlamizált területekről). A történet felpörög, a háborúnak végül is csak egy-egy jellegzetes mozzanata rajzolódik a szemünk elé, miközben az események sodra egy vidéki településre, Umuahiába, Odenigbo szülőfalujába sodorja az immár kisgyermekes Olannát, Ugwut és Odenigbót: éhezés, ellentmondásos hírek, gyilkosságok, feszültség Olanna és a hagyományokhoz kötődő édesanya között. A történet eközben néha Kainane és Richard történetét is nyomon követi. S persze különféle megrázkódtatásokkal járó magánéleti mozzanatok is beépülnek a leírásba. A válságos (történelmi és magánéleti) helyzet lassan eloldódik, elmúlik, a család visszaköltözik Nsukkába. Odenigbo a leégett házukban elüszkösödött kéziratait kotorja kétségbeesetten. Olanna pedig eltűnt és vélhetően végleg elveszett ikertestvérét siratja... Adichie vitathatatlanul nagy hatású regényt írt, amely immár elnyerte 2007-ben az Orange-díjat (első regényét csak jelölték erre a díjra), és amelyből utóbb filmdráma is készült (a regénnyel azonos címmel, a 2008-ban bejelentett terv alapján 2013-ban valósult meg, rendező: Biyi Bandele), bemutatására ugyancsak 2013-ban a torontói nemzetközi filmfesztiválon került sor. De hadd tegyük még hozzá a regényről írottakhoz, a mű kapcsán Chinua Achebe maga is rögzítette megjegyzéseit honfitársa, Adichie könyvéről. Azt írja többek között: „Mi általában nem tudjuk a tudást átadni a kezdőknek, de íme, itt van egy új író, aki a régi elbeszélők adottságaival rendelkezik. És oly vakmerő, hogy nem bátortalanították el a nigériai polgárháború 128
