Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 2. szám - Rabemananjara, Jacques: Karácsonyeste ’47; Mese Bakolinak: versek
Üdvözlet, Uraim! Mit óhajtanak tőlem, Excellenciás uraim? Nagyon-nagyon sajnálom, Nagykövetek! Csak egy piasztert tudok ajánlani Önöknek, egy egész kicsi piasztert, abból az időből amikor az azúrba öltözött első emberek eltávoztak Meg tudtam őrizni érintetlenül időtlen ragyogását a kis piaszter ragyogását világ ártatlanságának iker-fiát! Ók azonban, ó, igen, ők! a kínzások szörny-tüzű hírnökei! Csak nevettek, nevettek, nevettek, mint vásárba induló bolondok! Nevettek teljes óriás-tüdőből Nevettek összes kannibál-fogukkal! Milyen nyelvet beszélnek A mi nyelvünk az élet forrásába merül Nem, nem őnekik alkották, nem az éjszaka kutyáinak, sem a halál küldötteinek. jó napot, Uraim! ismételtem mégis Mit akarnak tőlem? A hajnal, a szemtelen hajnal nem várta meg, míg lassan felébrednek. A hajnal felkelt egyedül, teljesen, mint síró kisleány, ki álomba merült arccal könyököl esténként a Déli ablakban, a kisleány, emlékezzenek, az alkony-kínzott a mágnes-tekintetű, a hajnal egyedül vett fürdőt az ártatlanság fürdőjében. Egyedül fürdött őszutó-szüzességében az őszi tavirózsák között szivárvány alatt szitáló esőben. 20
