Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Bereti Gábor: Felszabadulni muszáj (Szabó T. Anna: Kerített tér)
történt. Érzékelve ezt Szabó T. Anna is, dicséretére legyen mondva, kötetébe egy csokornyi közéleti témájú verset is beválogatott. S kötetének egyik kiemelkedően magas színvonalú, A nárcizmus emlékműve című munkáját is ezek között találjuk: „Mert szépek mind, mert jók vagyunk, / mert színről színre látunk mindent. / Mércénk és célunk: önmagunk. / Az angyal elfeledte Istent", olvashatjuk az utolsó versszakban. S ha most a homogenizáló kánon értékrendjét követve a kerített tér e remekéről hallgatnunk kellene, azt minden bizonnyal szerzőnk poézisének frissessége, korszerűsége sínylené meg. A kerített tér otthonosságába fogadott verseknek azonban nemcsak szemiotikái, de szemantikai feltételeknek is meg kell, meg kellett felelniük. Szabó T. Anna míg egyfelől a tabuk nélküli témaválasztás költője, másfelől hezitálni látszik, hogy a kerített tér otthonossága kedvéért, avagy ellenében túllépjen-e a homogenizáló nyelvhasználat korlátain, hiszen a metaforikusságot nélkülöző beszédmód a kötet egész anyagára jellemző. Verselésén a különböző és gyakran egymással is feleselő esztétikai ideológiák némelyikének túlzó hatása érződik. De miről is van szó közelebbről? Mostani ismereteink szerint a szó az irodalmi nyelvben dologgá, jelként funkcionáló meghatározottságán túlmutató vonatkozássá válik, miáltal az ismeretlennel kerül kapcsolatba, s lesz az eddig még nem ismert ismertté tételének eszközévé. A valóság eddig ismeretlen része épp a szavaknak szó-dolgokként való műalkotásbeli egymásra vonatkozása révén válik ismertté számunkra. A fikcióban a szó-dolgoknak nem csupán mint szónak a jel által közvetített jelentése, hanem felhangjain keresztül az ismeretlennel, az ismeretlen dologgal való érintkezése, és így az ismeretlent ismertté tevő potenciális ereje is feltárul. Itt a megismerés munkája mellett a felismerés kibomló lehetősége is hangsúlyt kap, mert a megismerést a felismerés aktusa avatja teljessé. S mivel az egyéb megismerésformákhoz hasonlóan az irodalom sem közvetlenül a valósággal, hanem annak írás- és szójelek szó-dolgokként egymásra vonatkoztatott másával, a nyelvvel dolgozik, ezért a művet műalkotásként, művészetként csak akkor vehetjük számításba, ha az a maga eredeti nyelvhasználati módjával képes a dolgok és viszonyok befogadói felidézésére, az emberi jelenségnek az önálló lírai beszéd megalkotása révén történő leképezésére, ismertté tételére. Ehhez pedig nyelvtechnikai eszköztárának, a techné tabuktól mentes teljességére és szabad használatára van szüksége. Ezért biztatjuk a költőnőt, hogy a jövőben a témák szabad használata mellett vállalkozzon a techné, a beszédmód korlátoktól, tabuktól mentes alkalmazására is. Hiszen amíg líráját a felismerés nem avatja a teljesség részévé, verselésén mindaddig a homogenizálás szövegirodalommá színtelenítő befolyása érződni fog. Ennek egyik változata pl. a verset mondókává szimplifikáló hatás, amit szerzőnk esetében a kötött formák előszeretettel történő alkalmazása még föl is erősíthet. Szabó T. Anna széles látókörű, érzékeny lírikus, amit poézisében az emancipáció mozzanatát esztétikummá avató jelentésképzés gesztusa is alátámaszt. S épp ez, a műben működő igazság sokoldalú kifejezésére képesítő fogékonysága emeli őt a kerített tér világában ellévő kortársi költészet színvonala fölé. Minderre bizonyságul említem meg végül néhány kiemelkedően szép versének a címét, Au lecteur, Szilánk, Necesse, s idézem a Határkísértő című, két részből álló opus második, mert hibátlan, s nyelvhasználatában is kiszínesedő három versszakos részét: „Athulldogál az álmodba a hó, / vagy épp álmodból hullik ide át, / ahogy morzsolja porrá a való, / és szétolvasztja az egy-ideát, // a nyelv alatt jég, szúrós versszilánk, / a levegőben rothadó avar, / aki ott túl van, úgy gondol miránk, / hogy űrből alvilági port kavar. II Az ittben-ottban légy te a határ, / a semmiből álmodd elő magad, / magad legyél, aki magadra vár, / míg szilánkjaid egyre hullanak - „ (Magvető, Budapest, 2014) 103
