Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Péter Márta: a kert (vers)
Péter Márta a kert (naplóvers) „Tűnődj ember, van miért tűnődnöd: hogy talán mégis álom csak a világ." (Sinka István) így volt ez sokszor, kertre ébredtem, mentem legelni ki a fák felém hajoltak, ágaik vigasztaltak, és számítás nélkül adták gyümölcsüket, belefénylett héjuk a napos mindenségbe, sugárzó istenségbe, a madarak boldogan szólták egyszeri létüket, a csigák salátán tapadtak, hangyák borsót cipekedtek, méhek lucskos barackot leltek, kedvükre teltek ízein, rezgett a nyár, levelek zöldje folyt az égbe, míg rengeteg kékjébe hullt a kert, és bögöly támadott, repült zuhanva, mint bombázó, célpontra szabva, hogy kimarva jutalmát, élvelény húsát vadul cikázzon tovább, ez volt a menekülés-pont. de a házból is mentem, bújtam a kertbe, sokszor éjszakán is, más fénnyel, zajokkal, szuszogó sündisznókkal, nyávogás, morgás, ugatás éle vágott a sötétbe, csatazaj volt, és néha még a hold is elfordult a történettől. néztem hideg testét, fogyó-telő arcát, míg álmodok lebegtek az égben, ágyukban sötét ablakok mögött és hang nélkül vonyítottam a fogyó-telő arcra, mert nem értettem, miért vagyok, miért vagyok itt, oda teremtve. egykori kertből hogy estem e másik kertvilágba, jelenésvalóba, a valónak tűnés tükörigazába, ahol a tükrök is szenvednek, torz formával és színnel törnek és megtörnek mindent, zúznak szét örökre, földi életekre, hogy estem édentől keletre, és miért kellett ezt látni, magamba zárni tudást, embersötétet, vágyban, uralomságban kelt énvilágot, gyötrő múlásban kitartott hitét lénynek önmagáról, 27
