Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Halasi Zoltán: Pompeji (vers)
Halasi Zoltán Pompeji (A kutya) „Nem szenvedtek sokat. A kutya láncon talán a legtöbbet." De ezt az érvet, az állatbarát embergyűlölőkét, már annyit hallottam. Kifacsart pózban feküdt, szemlátomást minél kisebbre próbált összegömbölyödni, a mellső két lába a végvonagláskor nyúlt ki. Na és ha szabadon engedték volna? Négyszázzal száguldott a piroklaszt ár, a füstbe burkolt szürke hamuszőnyeg, kétezerszer annyi energiával, mint amennyi New Yorkban szabadult fel, amikor az ikertorony leomlott. Akik a tengerpartra menekültek, néhány tucatnyian az éjszakában, összebújtak a pisla fáklyafénynél, csörgött a szisztrum, szólt a dobkíséret, az ének álomba dúdolta őket. Mikor fólébük ért az izzófelhő, morajára még a szemük se nyílt ki, már az arcukra tenyereit a sárkány. Annyi idő se maradt, hogy a vészjel eljusson az agyukba. Ami víz volt bennük, addigra egyszerűen elfőtt. A koponyájuk szétrobbant a hőtől, habkő-lepel burkolta be a testük. Gipszöntvényük, egy régész leleménye, a haláltusa lenyomata: színház és akció. Itt minden az utolsó: lélegzetvétel, mozdulat, kiáltás. 25
