Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Illyés Gyula: Gyapottermesztés Vilma-majorban (közreadja Illyés Mária)
Lábjegyzet egy elbeszéléshez A mellékelt rövid elbeszélést küldöm a hagyatékból. Apám huszonhét A/5-ös lapra tollal, kék tintával írta. Csak kézírásban maradt fönn. Némelyik lap hátoldalán kettétépett levéltöredékek olvashatók: az egyik 1959. októberi, a többi 1960. márciusi dátummal. Ebből és az írásképből ítélve valószínűnek tartom, hogy Illyés Gyula 1960 áprilisában a Szekszárdon, Borjádon, Ozorán és Rácegresen tett útja alatt, vagy közvetlenül utána, ha nem is egy ültében, de majdnem egyfolytában, az utazás élménye hatására, azon frissiben tette papírra. Ahogy a történetből kikövetkeztethető, és amint apám életrajzi adatai is igazolják, a novella főhősével, Kebelivel az 1945-ös földosztás idején ismerkedett meg, amikor - szintén áprilisban - a szülő-pusztájára menet megállt Vilma-majorban. Vilma-major és a Kebeli név is nyilván kitalált név. Az író és a főhős párbeszédét a gyapottermesztés előnyeiről apám megismerkedésük után négy évvel történt látogatása idejére teszi, 1949 májusára tehát. A szövetkezet virágzása az elbeszélés néhány eleme alapján viszonylag hosszú ideig tarthatott. Illyés Gyula azt írja: „Amikor ismét ott jártam, akkor már harmadik éve termelőszövetkezet volt." Ez a mondat kétségtelenül 1949-re utal. Az oly érzékletesen leírt átlátszó nejlonkabátok, a kontyon viselt pillék és a maradékaiban még létező népviseleti színek a ruhákon meg a gumicsizma, már későbbi időre jellemző. „Cikkek százai tanácsolták, rendeletek ezrei írták elő..." - az országra ráerőszakolt intézkedések és az ezeket megkerülő turpisságok ebben a tárcanovellában - ha talán lehetne annak neveznünk - keserű igazsággal idézik föl a magyar vidék átalakulását a második háború után. Anélkül, hogy maga az írás brutalitásokról vagy bármi fájdalmas dologról szólna. Sőt, éppen azáltal, hogy fölvillantja az egykor nagy szegénységben élt pusztai cselédeknek az új helyzetből származó előnyeit. Ugyanis a májusi ragyogás, a jól művelt földek és a szépen gondozott állatok, a termelőszövetkezet föllendülése előtörésre kész árnyakat rejtenek. Illyés Gyula félelmetes tisztánlátással és a legegyszerűbb eszközökkel mutatja meg, hogy ott, ahol az intézményes struktúrában csak csalással lehet érvényesülni, nemcsak az intézmények rothadnak szét, hanem velejükig megromlanak az emberek is. Vagy megfognak romlani. Még akkor is, ha a főszereplő, nemcsak az erkölcs tiszteletét tudta megőrizni - keserű humorral bár -, hanem a szabadság szeretetét is. Hiszen bármilyen jól boldogultak is ezek a hajdanvolt pusztai cselédek a Vilma-majori termelőszövetkezetben, „valahányszor csak föloszolhattak, menten föloszoltak". Hány alkalommal volt rá lehetőségük? Az 1956-os forradalom napjaiban és három évvel korábban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején. „Olajtelep" ez a világ, amelyből ömölhetne a regény - olvassuk -, de apám csak két fél mondattal utal arra, hogy szándéka volt a magyar nép ekkori állapotának a vizsgálata és ábrázolása. („Lesz még szó arról ... Nem Kebeli sorsát akarom elmondani..."! Tudomásom szerint minden ilyen próbálkozását félbehagyta. Illyés Mária 12
