Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 12. szám - Illyés Gyula: Gyapottermesztés Vilma-majorban (közreadja Illyés Mária)
szemben is. Szűkszavúsága, egyszerűsége (ahogy magam is tapasztaltam) egykettőre megértést teremtett. Szót jóformán magyarul sem használt tán többet, mint oroszul. Karemeléseiben voltak egész mondatok: „Ugyan, nem a beszéd a fontos itt, hanem, hogy mire visszük!" Különös ösztöne volt, hogy a lényegtelent az utolsó csöppig lerázza magáról, de olyan természetesen, akár a vízből kilépő kutya. Emlékszem, egyszer egy nem is indulat nélküli vita forrpontján, amely pedig nagyrészt őmiatta zengett, szótlanul fölállt s kifelé igyekezett. „Maga meg hova megy most?!", szögezte kiáltásával a küszöbre a Megyei Bizottság kiküldöttje. Oly csöndesen felelt, hogy én meg sem értettem, s a szó hatását csak a megyeiek arcán észleltem. „Mit mondott, hogy hova megy?", kérdeztem a kiküldöttől. „Etetni!", felelte az, de már bizonytalanná vált haraggal. Jólesett látnom Vilma-major nekivirulását. Amikor ismét ott jártam, akkor már harmadik éve termelőszövetkezet volt. Nemcsak a tehenek szép fényesre vakart és kefélt szőre gyönyörködtette a szemet, ahogy a közös istállóból kiballagtak. A dolgok összefüggnek. A sarjadó búzavetések színe és fénye is ilyen gondos ápolást tanúsított. A puszta két távolibb dombján, még a grófok idején szőlőt telepítettek. De közepes bort adtak, elég lagymatagon kezelték őket. Most ez a két domb is, koponyájában a szélesebb úttal, kétoldalt a ragyogó szőlősorokkal, akár egy-egy ünneplőre fésült kisleányfej, amelynek hajában még a fésű húzta csíkok is ott vannak. Kebeli lépdelt mellettem a határban. Panaszkodott, hogy az előző gazdasági évvel nem volt megelégedve. Remélte, hogy az idei jobban bevág. O volt, mondanom sem kell, a termelőcsoport elnöke is.- Mitől várhatjátok?- A gyapot. Akkoriban voltak tele a képeslapok azokkal a vidám barna leányokkal, akik fehér bárányfelhők közt állva kosaraikból további felhőhabot öntenek maguk köré: gyapotot. Cikkek százai tanácsolták, rendeletek ezrei írták elő e rendkívül fontos haszonnövény termesztését Magyarországon. Alig volt tavaszi határ, ahol ne kelt ki volna belőle ötven hold. Nem volt sehol egy fél hold, ahol megért volna. A magyar éghajlat nem alkalmas rá.- Nálatok nem fagy ki? Kebeli bólintott, kifagy.- Üvegházban csinálod? Nem tréfából kérdeztem. A jutalomdíj akkora volt a gyapot sikeres termesztéséért, hogy tán még üveg alatt is megérte volna - már a termelőknek, persze - a kísérletezést vele. Óriási erejű rokonság fűzött Kebelihez. Apám volt a keresztapja. Vagyis azt az akkor már rég halott, de halottaiban egyre több szeretettel emlegetett férfit, akit beszéd közben úgy idéztem, „apám", egy szócska hozzáillesztésével ő is úgy nevezgette, „apám". Rám nézett Kebeli fürkészve, nem a bizalmamért, hanem, hogy miképp rakja egymás mellé a közlendőit úgy, hogy azok simán sorjázzanak be az én mégiscsak más forgású agyamba. A gyapotveteményt először is ingyen adták. Hitelre ugyan, de lényegében ingyen. S nem csak termelési jutalom volt. A földadót akkor beszolgáltatásnak 9
