Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Müller Rolf: Ellopott és száműzött pillanatok (A politikai rendőrség vidékképei)
ciókon kívül nincs vagy nem volt a városnak másféle vizuális arculata.28 Mint ahogy a magyar vidéknek is volt. Gondoljunk csak a második világháború előtti magyaros stílus, illetve a szociofotózás által megalkotott reprezentációk különbözőségére. A két vizsgált állambiztonsági fényképegyüttes egyrészt speciális keletkezési körülményeikből kifolyólag majd minden esetben más, (gyakran béka)perspektívából közvetíti a „látható valóságot", mint a hivatalos vagy amatőr városképek, másrészt módszertani különbségeikből következik, hogy az 1989 előtti mindennapok két nagyon ellentétes oldalát jelenítik meg. A megfigyelési fotók a hétköznapok (nem beállított) spontaneitását, állandóságát mutatják, ilyen olvasatban pedig egyetérthetünk a bevezetőben megidézett szerzőkkel, hogy éppenséggel ezek a képek hűségesebb portrék lehetnek a mindennapi életről. Akár úgy, mint a Miroslav Tichy által ellopott pillanatok, amikor a lenge öltözetű hölgyek mit sem tudtak arról, hogy megörökítésre kerültek a rejtett kamerával dolgozó fényképész filmnegatívján.29 A politikai rendőrség felvételeinek szereplői Tichy „áldozataihoz" hasonlóan napi megszokott rutinjukat végzik: munkába sietnek, az utcán jámak-kel- nek, kávéházban, étteremben ülnek (néha megcsalják a házastársukat), vagy éppen nyaralnak. Ez utóbbi tevékenység az, ami a leggyakrabban a városon kívülre szólította az embereket, s így mozgásuk dokumentációja összességében a szabadidő eltöltésének a hazai szocializmusban lehetséges/megengedett/létező helyszínlajstromát hozta létre: kisvendéglővel, Balatonnal, erdei tisztással, szállodával, kisvárosi vasútállomással, falusi portával, poros utcával, vagy NDK Trabanttal és csehszlovák (?) sátorral30 (lásd a 104. oldalon). A rajtuk tükröződő hétköznapisággal szemben a helyszíni fotók a tudatosan, de csak rövid időre megváltoztatott környezetet reprezentálják. Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően a közterek nagy számban jelentkező funkcióváltására, amelyet a nem ellenőrzött tömeg megjelenése okozott, legelőször 1956-ban kerülhetett sor. A budapesti Sztálin-szobor elpusztítása a magyar forradalom leglátványosabb szimbolikus aktusa volt. Nem véletlen, hogy ma már szinte elképzelhetetlen olyan tévéműsor, mozifilm, album, amely az októberi-novemberi események vizuális megidézésekor ne használná a monumentum megsemmisülésének stációit (ledöntés a Sztálin téren, torzó a Blaha Lujza téren, darabolás az Akácfa utcában). Persze ezekben a napokban számos más politikai emlékművet is eltávolítottak, vagy csak „átalakítottak" (az esetek többségében a rajtuk ágaskodó ötágú csillag leverésével), nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is - többeket pont az ilyen cselekedeteikért ítéltek aztán többéves börtönbüntetésre. Az akciók és azok megtorlása egyetlen közös okra vezethető vissza, arra, hogy az emlékművek mindig kötődtek az aktuális politikai hatalomhoz, annak legitimációs, propagandisztikus törekvéseihez. Az emlékezeti helyek megtámadása a demonstrált üzenet tagadását jelentette. Az ilyen „emlékhelytelenítések" azonban a forradalmat megelőzően, sőt utána is történtek, és az ügyekben rendszerint eljáró politikai rendőrség iratai alapján mondhatjuk, hogy nem is ritkán. A cselekmények titokban, az éj leple alatt zajlottak, a hatalom 28 Somlyódy Nóra: Eltérő térbeliségek. Benkő Imre és Féner Tamás Budapest-albumai. In: Terek és szövegek. I. m. 239-262. 29 A cseh fotográfus 1960 és 1985 között több ezer titkos felvételt készített a saját maga eszkábálta fényképezőgépével lakóhelyén, Kyjovban. A fotográfus munkásságát bemutató számtalan album közül: MiroslavTichy. New York, International Center of Photography, 2010. 30 ÁBTL 3.1.5. 0-18874 („Táborozok"). 100
