Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 11. szám - Buda Ferenc: Derű-ború (Tűnődések fehérről-feketéről XI.)

Debrecenben. A külföldre távozottak egyike, név szerint Spakovszky Sanyi, már jó ideje rendszeresen hazajár Svájcból, sőt Budán is van egy lakása. Vele olykor összefutunk. A többiek? Legutóbb Nagy Misivel találkozhattam. O végig a Refibe járt, ugyanoda került vissza, s kiváló tanárként, majd a kollégium igazgatójaként onnét is vonult tevékeny nyugdíjba. Ne feledjem: a képen látható fiúk közül néhány éve Sallai Jóska is megkeresett.

Tanárainknak viszont már csak az emléke él - addig-ameddig. De jobb, ha kimondjuk: addig, amíg mi, az egykori tanítványok is élünk. Osztályfőnökünk, Stefán Béla erőteljes hangját hallani vélem az idősíkok ajtószárnyai és sokszoros függönyrétegei mögül, s mellette az igazgatónk, a hadifogságból csontsoványan hazatért Kiss Károly is szinte megmozdítja félszegen a fájós tagjait. Jó emberek voltak mind a ketten. S nem csupán azért, mert bölcsen és csendesen elsimították az általam és Szűcs Gömbi által kezdeményezett év végi balhét (ami akkor, 1951- ben számunkra, s minden bizonnyal a szüléink számára is igen rosszul végződhetett volna: laskákra szaggattuk az orosz munkafüzeteket s a begyűjtésre váró orosz tankönyveket): a jóakarat a lényükből fakadt.

No és igen: a csoport közepe táján, a harmadik sorban, Kálnoki Sanyi meg Szűcs Gömbi között ott látom magamat is. Átlagos termetű, sűrű hajú, keskeny - s még kissé gyermeteg - képű, szikár, de vállas fiú néz szembe velem afféle tudom, amit tudok arckifejezéssel. (A sűrű haj s a szikárság persze már rég odalett azóta, az akkor még átlagos termetemmel pedig bízvást ott vesztegelnék a tornasor vége felé manapság.) Jellemző módon egy szál rövid ujjú ingben feszítek, holott a többiek mindannyian zakót öltöttek a fényképezkedéshez. (Kálnoki Kiss Sanyi kivételével, ám őreá legalább egy mellényt is adott még anyukája az inge fölé.) Ekkor már nagyjából túljutottam kamaszkorom egyik nagy válságán; ezt az is jelzi, hogy a nyolcadik év végi kegyelemhármas után a gimnáziumban már elejétől végig jelesre osztályoztak oroszból, s két éven belül azt is eldöntöttem magamban, hogy mire szánom az életemet.

Azt persze e fénykép elkészülte táján legfeljebb találgathattam, hogy a génjeim vajon hány utódban élnek majd tovább. Azazhogy inkább csak találgathattam volna. A génekről ugyanis akkor még nem voltak semmiféle ismereteim, magáról a genetikáról pedig - szűk agyú szovjet „szaktekintélyek" kinyilatkoztatásai nyomán - azt kellett tanulnunk a gimnáziumi biológiaórákon, hogy az nem egyéb, mint „burzsoá áltudomány". (Nem tudom, hogy Tatár tanár úr, aki korábban az európai hírű Soó Rezső botanikusprofesszor tanársegédje volt az egyetemen, s eme minőségében alighanem alaposabb és részletesebb ismeretei lehettek az örökléstanról, mint az „élenjáró szovjet tudósok" jó néhányának, vajon milyen érzéssel s miféle eltitkolt gondolatokkal próbálta fejünkbe plántálni a parancsszóra hirdetett tévtanokat.)

Hogy a fényképen látható arcok hordozóinak legalább, mondjuk, a fele él még e hazában vagy a nagyvilágban, azt ma: 2014 nyarán csak remélhetem. Ennek azonban csekély a valószínűsége.

34