Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 11. szám - Kötter Tamás: A Fényhozó
Ez volt az örök gyerekek kora. Nyugatról indult, de hamar elterjedt a volt keleti blokk országaiban is a kérlelhetetlen fiatalság kultusz. Mindenki úgy akart élni, mint a huszonévesek, amihez a munka tiszteletét lassanként teljesen leváltó fogyasztói kultúra lelkesen asszisztált, sőt bátorította is. A baloldali gondolkodók az egyébként is már megszámlálhatatlan szabadságjogok további, radikális szélesítését követelték, az egyént állítva az univerzum központjába. A régi vallások látványosan sorvadtak, egyes országokban, mint például Franciaországban, húsz falura jutott egy pap. Máshol sem volt jobb a helyzet, a bevándorlás felgyorsulásával rohamosan erősödő radikális iszlám vásárolta fel a keresztény templomokat, átalakítva őket muszlim imaházakká. Hollandia nyíltan kijelentette, hogy a lakossága felhagyott a vallással, és a templomokat, mint valami bérházat, sorra adták el. Ha éppen nem a muszlimok vették meg őket, akkor klubok vagy éttermek nyíltak bennük. „így tűnik el egy civilizáció", siránkozott néhány jobboldali filozófus, de gyorsan elhallgattatták őket, miután az európai kultúrával kapcsolatos nézeteiket reakciósnak és retrográdnak minősítették. Mindenki, akinek pénze volt, vagyis a középosztály nagy tömegei, a fiatalság hajszolásának és a szórakozásnak rendelte alá az életét. És mivel a fogyasztás eme hatalmas templomait látogatni időrabló és fáradságos dolog, ezért a gyerekvállalási kedv egyre inkább csökkent. Potens férfiak és nők tömegei döntöttek a szingli életmód mellett, abból az egyszerű megfontolásból, hogy nem akarták megosztani az időt, mint a legdrágább és gyorsan fogyó kincset, egy nyüszítő kis szörnnyel, akitől a szülők még mozdulni sem tudtak, nemhogy szórakozni. Más fiatalok egyszerűen nem költöztek el a szüleiktől, hogy saját, önálló életet kezdjenek, helyette kegyetlenül kizsákmányolták, lelkiismeret-furdalás nélkül élősködtek rajtuk, miközben a hátuk mögött gúny és nevetség tárgyává tették őket. Nem csoda, hogy ezek közül a nők közül sokan szeretőt tartottak, zugivók lettek, az evésbe menekültek és elhíztak vagy az ezotériába temetkeztek. Ilyen volt Izabell is, akivel a MÁV jogi osztályán dolgoztam együtt. (Miután összeköltöztünk Bélával, összeférhetetlenség miatt fel kellett mondanom az ügyvédi irodában.) Fizetési felszólításokat küldözgettünk a bliccelő utasoknak meg fizetési meghagyásokat töltöttünk ki. Halálosan unalmas, de egyben stresszmentes munka volt. Izabell, aki maga is elvált, az egyik ebéd során megemlítette, hogy a következő hónapban szabadságra megy és elutazik egy jógatáborba, hogy bioételek, meg meditálás segítségével öntisztító folyamatokat indítson el a szervezetében. „Biztos, hogy a hely tele lesz facér pasikkal" - kacsintott rám Izabell. Mivel rengeteg szabadságom volt, viszont programom szinte semmi, rövid gondolkodás után, szóltan Izabellnek, hogy én is vele tartanék. A tábor, Pilisszentlélek, egy parányi kis község közelében, helyezkedett el, közvetlenül az erdő mellett. A tábor szélén hegyi patak csörgedezett. A falu lakosai - néhány öregember meg cigány -, amikor Izabellel megálltunk, hogy érdeklődjünk, hogy miként tudunk a táborba eljutni, furcsán néztek ránk, de egyébként készségesen útbaigazítottak. „Ez a hely egy ásram, ami azt a helyet jelöli, ahol a guru lakik" - magyarázta a fogadásunkra kiküldött tanítványféle, egy harmincas, jóképű, kisportolt testű, 17
