Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 10. szám - Lengyel András: Cholnoky Viktor "megkapaszkodása" Budapesten: Előzetes adatok és jegyzetek az első pesti évek történetéhez
vagyunk talán mi többiek. Azt kell hinnem, hogy az ő belső életének minden kínos hánykolódása, [...] vergődő küzdelem volt a meg nem egyező korral, ami végül is legyűrte és rákényszerítet- te a szép, nemes rezignációra. De úgy látszik, csak formálisan adta meg magát, lelke mélyén nem halt el a korábbi század visszhangja." (Cholnoky 1917: 664.) Ez a diagnózis persze némileg stilizált, az író önmitológiájából éppúgy merít, mint megalkotója valóságértelmezésének önkényéből. De az inkongruencia minden jel szerint jogosan hangsúlyozódik. Krúdy, aki ezekben az első pesti években Viktor élete közeli megfigyelője (és bohémtársa) volt, a Kinizsi utcai időkről szólva szép portréban idézte meg alakját. S nemcsak „a holt-tetem sovány, másvilágiasan pókhálós arcú, Don Kihote zörgő lépteivel járkáló írót" idézte föl, de azt is, „aki zöld és sárga alkoholokkal kísérletezvén (mint egy tudós a laboratóriumában), nem egyszer szerette volna megidézni fölényes elméje elé Belzebubot s az ötödik dimenzióba oly könnyen szökdösött át a Kinizsi utcából, mint egy láthatatlan csempész a fináncok orra előtt". „Ámde - Krúdy ezt is nyíltan kimondja - Viktor nappal is úgy ment az utcán, mintha egy mély hegedű zenéjére hallgatna, amelyet csak ő hall." (Krúdy 1924: 10.) Az alkoholizálás, általában véve a bohémság életformája ugyanis nemcsak a bódulatszerzés módja és alkalma volt számára, de annak a szociokulturális törésvonalnak, amelyben mozgott, az elviselését és kiegyensúlyozását is jelentette. Ez volt napi tapasztalatainak a „szabadság" közegében történő feldolgozása, átlényegítése. Azaz, egyszerre volt valaminek (mindennapi életének) az „eredménye" és katalizátora. De ennek szerkezete így is, úgy is antinómiákat rajzol ki. Azokat az antinómiákat, amelyek esztétikai kódolásban az életmű érett darabjai is megjelennek. 4 Cholnoky Viktor Budapesten, a „modernség" viszonyai közötti megkapaszkodását és életműve kiteljesedését nem választja ketté nagyon éles cezúra. Nem könnyen állapítható meg, hol végződik az előbbi, s hol kezdődik az utóbbi. A Hét köréhez való csatlakozásának bizonyosan köze van mindehhez. De a „természetes" szakaszhatárt, amit kb. 1905-re tehetünk, Cholnoky szerencsétlenségére felülírta, elmozdította egy súlyos betegség. Már A Hét segédszerkesztője volt, amikor 1907 végén, 1908 elején súlyosan megbetegedett, s időlegesen munkaképtelenné vált. Erről a kutatás már rég tud, Sánta Gábor (1994: 536.) dokumentálta is, amit erről tudni lehetett. A betegség mibenlétét ő, hipotetikusan, az akkor terjedő tífuszban vélte meghatározhatónak. Ez nem is zárható ki, a valószínűbb mégis az, hogy Cholnokynak ez a megbetegedése már összefüggött pár évvel későbbi, mindenképpen korai halálával. S ha ez a föltevés igaznak bizonyul, akkor az író utolsó évei, írói kiteljesedésének időszaka különösen drámai színezetet kap. A Budapest VIII. kerületi halotti anyakönyv 1606. folyószámú, 1912. június 6-i bejegyzése ugyanis minden jel szerint átrajzolja az utolsó évek történetét. A bejegyzés szerint a „44 éves" „Cholnoky Győző író" 1912. június 5-én, reggel 9 órakor halt meg. A halál helyszíne a bejegyzés szerint: Bp. VIII. Ludoviceum utca 2. (ez volt az úgynevezett Korányi Klinika címe), a halál oka pedig: „tüdőgümőkór". Szimptomatikus, hogy a „házastárs" rovat nincs kitöltve, az író tehát még ekkor sem „törvényesíttette" élettársi kapcsolatát. Érdekes, hogy Cholnoky betegségét egyedül az a Kosztolányi (1920: 5.) azonosította pontosan („orcáján kétoldalt kivirítottak a tüdővész rózsái”), aki a már halott írót a halottasházban is fölkereste. 87
