Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - Lengyel András: A jelaktusok elmélete: Szívós Mihály könyvéről
Lengyel András A jelaktusok elmélete Szívós Mihály könyvéről A magyar elméleti gondolkodás egyik sokoldalú, jeles, de a nagyközönség köreiben jószerivel alig ismert képviselője, Szívós Mihály a maga csöndes módján nagy területeket jár be és tár föl. Az utóbbi időben, egyebek közt, két szemiotikái könyve (monográfiája) is megjelent, s mindkettő alapmű. Az első még 2013-ban jelent meg, A jeltől a kódig címmel (ennek sokatmondó alcíme ez: Rendszeres szemiotika), s eleve - igaz, meghatározott nézőpontból - kézikönyvnek készült. Ez a mostani, újabb könyve, A jelaktusok elmélete (2014) az előbbire épül, de nem megismétlése annak, hanem alkalmazása és kiterjesztése egy speciális, ám lényeges területre: a jelaktusok problémájára. Az új kötet a Magyar szemiotikái tanulmányok sorozat 30. kötete (említsük meg, ezt az érdekes, de sajnos csak elég szűk körű nyilvánossággal bíró sorozatot Voigt Vilmos és Balázs Géza szerkeszti). Terjedelemben jóval szerényebb az előzőnél - ez mindent összevetve is „csupán" 230 oldal, s a könyvformátum is kisebb. Számomra, a nem szemiotikus, de a jelelmélet iránt érdeklődő, s azt a maga területén hasznosítani is igyekvő kutató számára mégis ez a kötet az „izgalmasabb", az inspirálóbb. Ez a megállapítás természetesen nemcsak a könyvet minősíti - referál az ítélkező szakmai érdekeltségéről, kutatói törekvéseiről is. Egy azonban mindenképpen bizonyos: e könyvből nemcsak tanulni lehet, de - ezen túl - a „saját" értelmező munka „idegen" területről való megtámogatásának lehetőségét is nyújtja. E szerepét azért tudja betölteni a könyv, mert a jelaktusok (e könyvben bevezetett) problematikájának középpontba állításával a szemiotika aktív oldalát teszi hozzáférhetővé. Nem csupán a jelekből való „leolvasás" (egyébként nagyon is termékeny) lehetőségét adja a más területen dolgozó kutató számára, de a jelaktus, vagyis a jel mint cselekvés tematizálásával és módszeres áttekintésével a szorosabb értelemben vett szemiotikától egy tágabb, de ugyanakkor konkrétabb szociológiai és antropológiai dimenzió felé nyit új ablakot - s így közvetlen szociológiai, antropológiai, sőt művelődéstörténeti megértést készít elő. Elvezet a szociokulturális történések világába, s a maga absztrakt eszközeivel egy életteli, eleven „valóság" finomabb szerkezetű megértését és leírását is szolgálja. Vagyis az elmélet egy változatát visszavezeti a konkrét történeti kutatás körébe anélkül, hogy saját elméleti igényeit föladná vagy erőszakot követne el az empirikus anyagon. Ennek a lehetőségnek a hangsúlyozásával persze „kitakarjuk" a könyv elméleti hoza- dékának némely összefüggéseit, s a szemiotika művelői számára ez bizonyára veszteség, ám - a másik oldalról - ez is nyereség. így ugyanis az válik láthatóvá, ami a nem jelelméleti szakember számára is közvetlenül hasznosítható, ami saját munkáját is erősíti. 101
