Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - "… szeretet meg egy látcső": Gerold Lászlóval beszélget Ménesi Gábor
Ma is őrzöm azt az 1922-ben, „a hangsúly és hanghosszúság pontos megjelölésével" készült Disalov-féle magyar-szerb szótárt, melyet 150 dinárért (jó lenne tudni ennek akkori reális értékét!), anya bejegyzése szerint László-napra kaptam 1951. június 27-én. Az viszont, hogy a szótár, írja, „Gerold László tulajdona", már a könyv iránti megbecsülésre is figyelmeztetni kívánt. S nem is hiába, mert az állomány a magyar nyelvű könyvkiadás és -terjesztés megszervezésével Arany Toldijával, Móricz Rózsa Sándor-dilógiájával, Mikszáth-könyvekkel, sőt József Attila- és Ady-összessel szépen gyarapodott. Alig néhány év után már száznál több könyv gazdája lettem, ahogy ezt a krumpliból készült, tulajdont igazoló pecsétlenyomatok és a kiadványok sorszámozása tanúsítja. De említhetném a közelben levő kis közkönyvtárat vagy a gimnáziumi iskolakönyvtárat, melyek állandó olvasója voltam, vagy az ötvenes évek végén indult magyarországi könyvbehozatalt is, melyből bőségesen válogattam. Ilyképpen vált és maradt életem meghatározójává az újság és a könyv. Ezzel párhuzamosan volt jelentős szerepe Újvidék gazdagodó szellemi miliőjének, melyből előbb az Újvidéki Rádió indulásának napján, 1949-ben (ekkor apa örömére Adytól éppen „Az én apám reggeltől estig / izzadva lót-fut, robotol, / Az én apámnál nincs jobb ember, / Nincs, nincs sehol" szakasszal indított Proletár fiú versét szavaltam élőben, amit a család egy villanypóznán levő hangszóró alatt hallgatott), majd később kis rádiós színészként kaptam ízelítőt. Jelentőségét azonban csak a Magyar Tanszék 1959-es indulása - ahol az első nemzedék hallgatója lehettem -, illetve az Ifjúsági Tribünön levő vitafórum és az Ifjúság mellékleteként megjelenő Symposion s ennek folytatása, az Új Symposion (mindkettő alapítói között voltam) indulása tudatosította bennem. S amiben immár hivatásból előbb a Magyar Szó művelődési rovatának irodalmi és színházi munkatársaként, illetve nyugdíjazásomig a Magyar Tanszék asszisztenseként, tanáraként, tanszékvezetője- ként, folyóirat-szerkesztőjeként próbáltam képességeim szerint részt venni. Szemléletem családon belüli alakulását döntően befolyásolta, hogy miközben önálló gondolkodásra neveltek (mondván, saját hibájából tanuljon a gyerek), módot találtak arra is, hogy jelezzék, szerintük mikor mit kellene tenni. (Ezt az elvet próbálom saját fiammal kapcsolatban én is érvényesíteni.) Szüleim mindig közölték saját véleményüket, de anélkül, hogy ezt kötelezővé tették volna. S bár önfejűségem folytán több kudarcban volt részem, az elmondottak legszebb példája viszont az volt, amikor harmadikos gimnazistaként párttagnak invitáltak, s apám, akihez tanácsért fordultam, mindössze ennyit mondott: te döntsd el, mit teszel, azt azonban tudnod kell, párttagként önálló véleményed nem lehet. Ennyi egy életre elég volt ahhoz, hogy - apához hasonlóan - soha egyetlen pártnak se legyek a katonája. Igaz, 1991-ben, amikor megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, engem is megkísértett a betagosodás vágya, de mivel természetemnél fogva kiváró típus vagyok, egy ideig gondolkodtam. Szerencsémre, mert rövidesen kiderült, a VMDK nem érdekvédelmi közösségként, hanem pártként fog működni, ezért független értelmiségi státusom érdekében lemondtam a tagságról. Az önálló gondolkodásra való nevelés mellett szüleimnek köszönhetem a mások megértését tanúsító szemléletemet is, amit emberként, tanárként, de kritikusként is igyekszem betartani, bár tudom, nem mindig sikerül(t).-A kisebbségi léthelyzet, az abból adódó körülmények hogyan hatottak eszmélkedésére?- Vártam az utóbbi negyedszázad körülményeinek ismeretében jogos kérdést. Szülőhelyem esetében Újvidék két arcáról beszélhetünk. A kilencvenes évek előttiről és utániról. A kettő merőben más. Azt nyugalom, biztonság jellemezte, ez viszont szinte teljes ellenképe az előbbinek. A város, születésemkor és utána néhány évtizedig, olyan többnyelvű közösség volt, amilyennek talán Mária Terézia képzelte, amikor alapítólevelében az itt élő magyarokra, németekre és szerbekre gondolván elrendelte, hogy Újvidéknek, Neusatznak, illetve Növi Sadnak neveztessék. Idővel a három szinte azonos létszámú 64
