Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
És ne felejtsem: még egy marosvásárhelyi csapathoz lehetett, tudtam felzárkózni. A nagyjából velem kortárs festőművészekkel, az Új Életnél, Sütő lapjánál dolgozó - és ott galériát szervező - Balázs Imrével meg a maga útját járó Szécsi Bandival baráti kapcsolatunk hosszan kitartott, ezt festményeikkel lakásunk falain is igazolhatom. Emellett a színházi körökben is épültek rokonszenven, kölcsönös megbecsülésen alapuló jó találkozások. A Köteles Sámuel utcai jeles udvarban két rendező lakott, a Székely Színház egykori igazgatója, Tompa Miklós - s az ő igényes realista színházát másképpen folytató, megújító Harag György. A kolozsvári folytatás pedig mindkettőjük révén adott: Gábor, a Tompa Miklós fia ideszerződé- se idején amolyan fogadott fiunk lett egy időre a Mikes Kelemen utcában, Harag Gyuri pedig a szatmári és vásárhelyi kezdetet a sétatéri színházban tetőzte be, és itt már elkerülhetetlenné vált elég gyakori, érdemi találkozásunk. (Többek közt a Héjjá Sunci-Sebők Klári pár Déva utcai házában.) Marosvásárhellyel tehát megbékéltem. Persze nem azzal a nehezen minősíthe- tővel, amilyenné 1990 márciusában torzult, a beszállított falusi, lerészegített és lefizetett, botos román „harcosokkal", akik Bolyait keresték - és Sütő Andrást találták meg. Ez az „új" Vásárhely sajnos nem tűnt el, legfeljebb a módszereiben változott. A város főterén sétálva, ma sajnos nemigen érzékelem, hogy a Székelyföld fővárosában járok. Mit tud(ott) Udvarhely? A kisvárosok vetélkedése a megüresedett (?) székely fővárosi címért-rangért évtizedekre vezethető vissza. Külső emberként, távolabbi szemlélőként mondhatom magam semlegesnek, jóllehet elfogultságot is bejelenthetnék régi, ifjúkori emlékek és újabb tapasztalatok alapján. Volt idő, amikor Székelyudvarhelyre szavaztam volna, aztán Sepsiszentgyörgy kezdett vonzani, a vidékiségből kiemelkedő színházával és jó képzőművészeivel, közben pedig Csíkszereda hívott, ugyancsak műtermeivel, újabban Hajdú Áron Alutus Nyomdájával (ahol jó ideje a Korunk és sok könyvünk készül el) - és itt vehettem át (a nyomdaigazgató és Kriterien Alapítvány elnökének kezéből) 2013-ban a Kriterion-koszorút. Maradjunk most Udvarhelynél. Évek óta, valamelyik októberi hétvégén, a város díszes tanácstermében, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány soros ünnepségein, díjkiosztóin mindig megcsodálom a címereket, zászlókat és a feliratokat, amelyek együttesen tudatosítják, hogy a székely anyavárosban vagyok. Lőrincz Gyurka gondos szervezésében a Spanyár-ház vendégszobája, a Gondűző megszokott ételkínálata és a Palló Imre névre hallgató helyi zeneiskola növendékeinek hangszerjátéka teszi otthonossá ezeket az őszi napjainkat. A székelyudvarhelyi vonzás azonban sokkal előbb kezdődött. Korunk-közelből. Ha volna bennem hajlandóság a keresztényi megbocsátásra, a nekem alapjában véve, a besúgói jelentéseitől függetlenül, rossz emlékű szerkesztőségi titkárnak, László Bélának akár megköszönhetném, hogy annyira szorgalmazta a szülővárosába tett autós útjainkat. (Sofőrünk, Gyulai bácsi számított a vezérnek, a „Moszkoviccsal".) Adminisztrátorunk, Kassay Miklós szintén szívesen jött haza, Udvarhelyre. így aztán különféle helyi javakban részesültünk terjesztői vagy 32
