Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor

mára hasznos - záróköteteiként kiadott Művek Lexikona, itt talán megtalálom. Nincs nyoma. És egyszerre előbukkan egy név, még nem nyomtatásban, csupán az agyamban. Mert arra eleve gyanakodtam, hogy a 20. századi amerikai írók közt kellene keresgélnem. Megvan: Truman Capote. Most már csak igazolja feltevésemet a Világirodalmi Lexikon. És íme: T. C. első, 1948-ban megjelent regénye, Other Voices, Other Rooms, Örkény István fordította magyarra, 1964-ben, Más hangok, más szobák. (Ha tovább akarnék kalandozni, hirtelen Szigligeten volnék, az Alkotóházban, ahol Bajomi Lázár Endre aktív közreműködésével folyt esténként a barkochbázás. Kapcsolnám a korabeli emlékekhez a balatoni beúszást, véletlenül épp Örkény mellett, aki a víz közepén érdeklődött tőlem az erdélyi dolgokról.)

Más hangok, más szobák. Ez így igaz, Capote-nak igaza van. Abból a konyha melletti kicsi szobából, Erzsiké nyaranta itt szeretett dolgozni, a barna íróasztalán, és amolyan duzzogószobaként is szolgált, szóval a ma is itt, a sarokban szerénykedő kis fekete asztal fiókjából más hangok kerülnek elő. Hallgatva őket, egyetemista koromból megőrzött levelek formájában, bő alkalom nyílik a nosztalgiázásra. Volt évfolyamtársak, már-már barátnők, kezdődő szerelmek is előbukkannak. Vajon melyikkel mi lett? Regényt kerekíteni ebből nem volna érdemes, végigmenni a rövidebb-hosszabb történeteken azonban, nem utolsósorban lélektanilag, hogy melyik kapcsolat miért szakadt meg, vagy ki sem bontakozott: ez már jelentene valamit. Főként Trumannak, azaz Capote-nak, az ő óceánon túli tehetségével. Túl az Óperencián, túl a tengeren... Nosztalgia, nosztalgia, nosztalgia. Égzengés is? Hellyel-közzel. Talán. Türelmetlenül várt levelek, 1955 nyarán, Rimnicul Vilceán, az országos ifjúsági kosárlabdatáborban. Postabélyegző Máramarosszigetről; aztán Belényesre, „Elévül Kántor Ludovic" részére érkező levél Kutyfalvárói, a katonai egységünkhöz. Bejön a képbe Szárazajta, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Bukarest, Marosvásárhely, Halmi, Gyergyószentmiklós. Óh, ez már szindbádi történet, hogy ne mondjuk Casanovát. Azért ez erős túlzás. Az a szelíd, szolid, szorgalmas, jó tanuló fiú, akit középiskolás társai megtréfáltak találkára hívó állevéllel? Jött Búza, illetve Kerelőszentpál, Tordaszentlászló, udvarló látogatások, tartós szerelem - a biztonság. Erzsiké. A család.

Mi elő nem kerül a kinti fiókból... Kicsengetési kártya, a mi 11. B osztályunké, József Attila-idézettel („Mi vagyunk az élet fiai, / A küzdelemre fölként daliák"). Padtársamtól, Szabó Sándortól, a válogatott pólóstól kaptam, ezzel a hátlapra írt ajánlással. Aligha gondolta volna Sanyi, hogy épp hatvan év múltán ilyen fiókkutatásból kerül elő gyöngybetűkkel ideörökíthető idézete:

Ne nézz a múltba soha vissza,

Mert a múlt mindig mostoha.

Bátran nézz mindig előre,

Mert a bátraknak van jövője.

Kedves Sanyi, sem Te, sem én nem állíthatom, hogy a múltunk (mindig) mostoha volt. A visszanézést pedig nem lehet elkerülni, ebben az életkorban különösen nem. A kimeríthetetlen fiók nem engedi a felejtést. A távoli múltba süllyedt szerelmi levelezés ugyanis mindenféle „bátor" dologgal egészül ki. 1957-es küldött26