Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
kárként fogadott, tőle kaptam, különösebb rászolgálás nélkül, egy nagyon szép Ady-emlékérmet.) Magyar írószövetségi, kongresszusi (néhány évig választmányi) jelenléteimet nem valószínű, hogy megőrzi az intézményes irodalomtörténet-írás, magam is töredékesen emlékezem a sokféle jelenetre, de azt az elsőt, az 1962-es tavaszit nem felejthetem. Mindenekelőtt Illyés Gyula személyéhez kapcsolódik (nekem) a budapesti régi városháza amfiteátrum-szerűen kiképzett tanácstermében lezajlott, az 1956-ot valamiképpen, persze másképpen folytató, a konszolidáció felé mutató tanácskozás, pontosabban nem maga a fórum, hanem a felszólalások közti szünet, amely alatt már-már főszereplőnek érezhettem magam. Most bölcsködhetnék, hogy a Korunk 1962. áprilisi számában (elmarasztalt líratanulmányom második része mellett) a Szemle rovatba került írásra figyeltek fel a pestiek, a Kortárs magyar irodalom új jelenségeit értelmező, egyébként a „szocialista" jelzővel sűrűn teletűzdelt irodalompolitizálásomat értékelték némely jelenlévők; az önámításnak eddig a fokáig azonban huszonöt éves, öntudathiányban nem szenvedő, „szerkesztő-titán- kánt" sem mentem el. Egyszerűen az történt, hogy egyetlen frissen Romániából érkezett, ott helyben meghívóhoz jutott irodalmárként engem lehetett felmutatni Erdély képviselőjeként. Ez persze nem hivatalosan történt. Miután a gyűlésvezető ebédszünetet rendelt el, Illyés (korábban maga is írószövetségi elnök, de nem az adta a rangját!) kézen fogott, sorban bemutatott Veres Péternek, Szabó Pálnak, Zelk Zoltánnak, Lengyel Józsefnek és még ki tudja, kiknek, „véres kardként" hordozott körbe, aztán maga mellé ültetett egy asztalhoz, és szó szerint utasította a költő Simon Istvánt, a Kortárs szerkesztőjét, hozzon nekem virslit. Igazából nem tudom, hogy e dicsőségmámorban miként sikerült lenyelnem a falatokat, miről beszéltem a körülöttem lévőknek - a következményekre viszont jól emlékszem. Veres Péter meghívott magához Ferenc-hegyi házába-kertjébe, a „másik oldalon" pedig Déry Tibor állt szóba velem, többször is. Az itthoni következmény már kevésbé számított kellemesnek, noha ennek a történetnek okadatolt eseménysorát ma sem tudnám egészében leírni, rekonstruálni. Állítólag Nagy István „tette szóvá" egy bizonyos (párt?) helyen az én pesti szereplésemet, természetesen helytelenítve azt, és megkérdőjelezve „felhatalmazásomat" egy ilyen közszereplésre (?). Most esik csak le a tan túsz, ahogy mondani szoktuk: valójában nem is a Régi és új a lírában „nacionalista és kozmopolita", nemzedéki felhangjai váltották ki az elvtársak felháborodását, hanem az, ami (állítólag) a pesti régi városházán történt. Tüzetesebben kellene, talán lehetne, átkutatni különböző helyeken őrzött dokumentumokat az ügy tisztázása érdekében - nem miattam, sokkal inkább a korabeli romániai (és magyarországi?) politikai viszonyok jobb megértése érdekében. Maradva a Korunknál, szerkesztői státusban is, ezúttal azonban újraolvasóként, utólagosan úgy látom, ezt az 1962-es évet egész jól megúsztam. Meg a folyóirat is. Ha nem így lett volna, aligha közölhetek 1963 májusában egy újabb összefoglalót a lapban legfrissebb olvasmányaimról, egy-két nemrég szerzett magyarországi íróbarátom (Fülöp János, Sükösd Mihály) és kortársaik nagyobbrészt folyóiratokból megismert vagy már könyv alakú prózai munkáiról (Közéletiség a magyarországi fiatalok prózájában). Az át(irodalom)politizálás nyilván innen sem hiányzik, mégis 19
