Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
(Kárpótlás) Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel - pattognak a jelszavak. Napi politika lett az Európai Unióból. Beletörődöm. Az európai úton a legkisebb lépés is legalább lelkileg kárpótol az elillant kilátástalan évtizedekért. Mégiscsak jobb így, biztatom magam, azonban nem feledem Márai figyelmeztetését: „Európa csodálatos, egy hibája van csak: az, hogy nincs." Ellentmondás? Igen. Nehéz ezzel az ellentmondással élni, de nélküle még nehezebb. (2014) (Platón és a regény) Peter Sloterdijk Nietzsche-tanulmányában az akadémikus filozófia haláláról és a „gondolkodás művészettörténetéről" írt. Nietzsche szerint Platón teremtette a regény mintaképét. Ezt a képletet ismerem fel Musil, Camus, Márai vagy Thomas Bernhard prózájában. Moralizálnak? Igen, akárcsak Platón. Ezt utasítja el a hagyományos próza, amely alatt nem Stendhal, Dosztojevszkij, Camus, Musil regényei értendők, hiszen az ő műveik bravúrosan példázzák a „gondolkodás művészettörténetét", hanem azok a művek, amelyeket tegnap még modernnek neveztünk. Amint a modern próza kanonizálódott, abban a pillanatban hagyománnyá merevedett. Az éjszaka Kosztolányi Édes Annáját olvastam. Semmiben sem hasonlít a mai „szövegekre", mert furcsa módon megfordult a kocka. Kosztolányi lesz modern, a poszt-Kosztolányi szövegek pedig hagyományosak. Elvesztettük időérzékünket, ami meg fogja bosszulni magát. (2014) (Márai és Kassa) A magam módján vissza kell foglalnom Kassát, írta Márai Sándor. Regényeit, naplójegyzeteit olvasgatva egyetértőén bólintok. Visszafoglalta. Tollal. Ennyit az írói hivatásról. (2014) (A Hatalom és az Ördög) Délelőtt a Márairól készülő esszémbe merülök. Úgy érzem, ez csak az első lépés, mert valami mást kell írnom, olyasféle szöveget, amely kilopakodik az esszé műfajából. Elégedetlen vagyok magammal. Délután, erőgyűjtés közepette, Márai San Gennaro vére című kötetét lapozgatom. A müncheni Griff kiadása, 1977-ből. Kitűnő regény, de a magyar irodalomban nem érdemelte ki méltó helyét. Az írókollégák főleg az Egy polgár vallomásaira hivatkoznak, pedig ez a mű nagyszabású kísérlet, hiszen a magyar író a magyar világtól idegen környezetről ír. Ebben a vonatkozásban Márai a lelke mélyén kisebbségi író maradt, ám budapesti eleganciával leplezte ezt. Időnként bevallotta, hogy nem érzi jól magát Budapesten. A háború utáni időkről szóló regényben természetesen szóba kerül a megváltás gondolata. A nácizmus, a bolsevizmus után a megváltás gondolata túl közel került, a megváltó túl messze. A háború után jó lett volna menekülni a jövőbe, ám hol rejtőzködött akkor a jövő? Éppen egy pap tárja fel Szent Ferenc gondjait, azt, hogy milyen nehéz a világot megváltani. Amennyiben mégis sikere lenne, akkor még nehezebb helyzetbe kerülne, mert a siker mindig félreértés. Ma azonban a tömegek nem hisznek az egyéni megváltásban, csak a Hatalomban. A Hatalom, mondja a pap, az Ördög műve. Ekkor, mintha csak a valóság szólna közbe, éles csengetést hallok. Egyszer, kétszer, háromszor. Tudom, miről van szó. A pártaktivisták türelmetlenül toporognak a bejárati ajtóm előtt, arról akarnak meggyőzni, hogy pártjukra szavazzak. Már hetek óta kilincselnek, nem nyitok ajtót, mert egyszerűen képtelen vagyok sablonos, bemagolt 170