Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

öröme hamar elsavanyodott, írja. Miért? „Visszatért a neobarokk osztálykultúra »fölénye« — írja a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes »műveltségi« előjogok modora." Aztán így folytatta: „A gyarmatosok büntetőexpedíciójának csatakiáltásával vonult be az új, trianoni szellemben nevelt magyar hivatalnoki és katonatiszti társadalom a hazatért területekre." Ez a gárda nem bízott meg a helyi magyarokban. „A visszacsatolt területekre kivezényelt hivatalnokok és katonatisztek nagy átlaga úgy viselkedett új hivatali beosztásában - folytatta -, mintha egy muszkavezető, bolsevizmusgyanús eltévelyedett nyájat akarna megint jó útra téríteni." A regényem egyik hősére, Novák János édesanyjára gondolok, aki először egy szerb családban cselédkedett, azután pedig egy pesti kisasszonynál. Ugyanabban a házban, mert amikor a gazdag szerb háztulajdonos elmenekült, a házba egy pesti kisasszony költözött be. Aztán visszatért a szerb háztulajdonos. A cseléd viszont cseléd maradt. Jöttek a pesti urak, megveregették a helyi urasá- gok vállát, hozták a feleségüket, a szeretőjüket, s menekültek, amikor szorult a kapca. Az utcám napszámosai jól ismerték ezeket a történeteket, ugyanúgy, mint Márai Sándor. De hallgatni kéne, variálom Márait. Kit érdekel ma már a kétkezi munkás, a napszámos, a cseléd, a nincstelen? Ha így haladunk, akkor újra meg kell tanulnunk ezekkel a szavakkal kezdeni az alázatos mondatot: „Méltóságos uram, nagyságos asszonyom..." (2013)

(Márai a szocializmusról) Ha van a magyar irodalomban jelentős író, aki időben és pontosan felismerte az orosz szocializmus démonjait, akkor az Márai Sándor, aki nem utólag öltötte magára az antikommunista egyenruhát, hanem a veszélyt megérezve elhagyta hazáját. Emigráns író lett, mert nem tudott, nem akart Rákosi diktatúrájában élni. De nemcsak a Rákosi-féle diktatúrát gyűlölte, hanem megvetette a Kádár-féle gulyáskommunizmust is. Keményen, néha talán túl kíméletlenül bírálta azokat a magyar klasszikusokat, akik különbékét kötöttek a kádárizmussal. Igaz, nem volt jó szava a szűrös-gatyás, pántlikás, turulos, csizmás, egyenruhás, kapcás magyar jobboldalról sem. Műveit hazájában betiltották, s ő nem maradt adós a válasszal. Amikor a rendszer puhulni kezdett, megtiltotta, hogy műveit Magyarországon kiadják mindaddig, amíg hazáját szovjet katonák megszállás alatt tartják, s míg Magyarországon egypárti uralom van. 1989-ben, 89 évesen lett öngyilkos Amerikában. Röviddel utána Magyarországon is bevezették a parlamentáris demokráciát, a szovjet katonák pedig elhagyták az országot. Azt tehát egyetlen neofita szájhős sem mondhatja, hogy bármilyen engedményt tett a rendszernek, esetleg a szocialisták kegyeit kereste volna. A hagyatékából előkerült kéziratában, a Hallgatni akartamban (amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásainak folytatása) szóvá teszi a szocializmus ügyét is, és kimondja azt, amiről a mai szájhősök nem vesznek tudomást, „...a kapitalista termelési mód csak akkor tud az eltömegesedett világban az egyénnek és a tömegnek életformát biztosítani, ha emberszabású egyezkedést köt a szocializmussal." A szocializmus és a kapitalizmus békekötéséről töprengett. A humanista polgár hivatását abban látta, hogy vállalja az „emberszabású, diktatúrától mentes szocializmus felépítésének szerepkörét". Az Egy polgár vallomásait Márai ezzel a mondattal zárta: „Mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját:

168