Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok
(Haza és a hazafiak) Márai ebben is tévedhetetlen! A haza olyan komoly dolog, amit nem lehet a hazafiakra bízni, írta naplójában. (Szellemi példák) A múltkoriban a budapesti Népszabadságban írtam, hogy a bácskai nemzeti radikálisok fenntartással fogadják a jelenlegi Fidesz-kormányt, mert erőteljesen támogatja Szerbia EU-csatlakozását. Bár feltétel nélküli hívei a Fidesznek, a kérdést illetően ellentétes állásponton vannak. Egyik magyarországi vagy szerbiai kormánynak sem voltam, és nem is vagyok feltétlen híve, azonban meg kell jegyeznem: ezzel a támogatással rokonszenvezem. A fejemet csóválom, amikor Noam Chomsky nyilatkozatát olvasom, miszerint Európa rasz- szista előítéletekkel tekint Szerbiára, és nem akarja Szerbia EU-tagságát. Radomir Konstantinovicra, Aleksandar Tismára, Danilo Kisre, kortársaim közül pedig számos Európa-szerte elismert szerb íróra meg művészre gondolok, amikor azt állítom, hogy Chomskynak nincs igaza! Hogyhogy őket becsüli az a fránya Európa? Nos, a politika vegyen példát ezekből a szellemi értékekből! Márai jegyezte meg egy alkalommal, hogy a magyar irodalom jobban teljesít, mint a magyar politika. Ez vonatkozik Szerbiára is. A szerb irodalom jobban teljesített, mint a szerb politika. (2013) (Korunk démona) „Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan esze, sikereinek titka" írta Márai Herceg Ferencről. Üres, hideg nyelv, biztos formaérzék, megannyi nagyra értékelt és színvonalasnak nevezhető kötet sajátossága. Egy dolog azonban hiányzik ezekből a könyvekből: éspedig korunk démona. Nem végzetes hiba, hisz a ma embere amúgy sem szívesen vesz tudomást a kor démonáról. Ezt diktálja az újszerűség. Szeretnék anakronisztikus olvasókkal találkozni. (2013) (Dzsentri és polgár) Budapestről indulok vissza Ausztriába. Három napig dedikáltam a Vörösmarty téren. Könyveim tiszteletpéldányait meg a barátoktól kapott, dedikált könyveket egyik barátom autóval szállítja Újvidékre. Ezeket majd temerini nyugalmamban olvasgatom. Több évtizeden át több ezer kötetnyi könyvtáram egy részét, a magyar nyelvű könyveket, a bőröndömben cipeltem haza. A legtöbbször vonattal utaztam, szerencsére, a vámosokat sohasem érdekelték a könyvek. Könyvek, mondták és legyintettek. Mostanság azonban kerülöm, hogy a bőröndömet könyvekkel rakjam meg, ezért csak két könyvet viszek magammal vissza Ausztriába. Új regényemet, a Neoplanta avagy az ígéret Földjét és Márai Sándor Hallgatni akartam című prózakötetét, amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásainak folytatása. Ezt a művet mindig nagy szívfájdalommal olvastam, mivel arról szól, hogy hogyan veszett ki a polgári létforma a Felvidéken. Bánatomat az okozta, hogy nálunk a vajdasági kisebbségi életben hiányzott a polgárság, emiatt nem lehet az elvesztésén sem töprengeni. Valamilyen vákuumban éltünk és - írtunk. Márai nem rejti véka alá, hogy igazi magyar polgárság csak a Felvidéken és Erdélyben létezett, Budapesten imitt-amott. Délen, a Duna és a Tisza között nem volt. Nem jött létre a mai Vajdaságban sem, ahol inkább 166
