Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

áldozatot követelő merénylet végrehajtójáról. Különböző összeesküvés-elméletek születtek, a közvélemény felháborodott, vannak, akik apokalipszist jósolnak, vannak, akik egykedvűen tudomásul veszik a történteket, és vannak, akik szeretnének nem venni róla tudomást. A hétköznapi életben megvívjuk a magunk kis harcait. Valahol valami történt, gondoljuk, közben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy vannak katasztrófák, amelyeket nem lehet megelőzni. Az információáradatban tanácstalan vagyok. Az biztos, hogy Brejvik szélsőjobboldalinak vallja magát, aki harcot indít az iszlám és a marxizmus ellen, azonban mindez még nem nyújt kielégítő magyarázatot. A jobbközép bizonytalansága is felemás interpretáció. Mélyebb, tektonikus változások indultak be, a szélsőjobb térnyerése csak következmény. Valami történik Európában, amire egyelőre nincs elfogadható magyarázat. Zavar és tanácstalanság uralkodik. Mondják, hogy a XX. század a totalitarizmus és a diktatúrák százada volt, amennyiben ez így igaz, akkor a totalitarizmus szélsőségekre hulló korszaka vár ránk. A totalitarizmus darabokra potyogott részei önálló életet gyakorolva élnek tovább. Történetesen az első évtized bevezetőnek számít a rejtélyes jövőbe vezető úton? Ebben az új bizonytalanságban jut eszembe Márai Sándor könyve, az Európa elrablása. „A világóra leng," olvasom újra a II. világháború után írott mondatokat „és lehet, hogy Európa felett leng el". Aztán így folytatta: „De senkin és semmin nem érezni, hogy hisz az európai küldetésben, ahogyan hitt még benne Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein. Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprővel sepertek végig a városok és a csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet. Európában nem csak a nemzedékeknek, a földrésznek sincs ihlete többé." Az 1947-ben kiadott Márai-könyvre egy budai antikváriumban találtam rá 1976-ban. Először olvasva arra gondoltam, hogy Márai túloz. Kiléptünk abból a válságból. Európába vetettem a bizalmamat, mert Európa képviselte az utolsó reménysugarat. A távoli jövőt. Mert a hetvenes évek végén nem gondoltam, hogy tíz év múlva bekövetkezik a rendszerváltás. A nyolcvanas évek közepén sem gondoltam a nagy fordulatra, inkább kompromisszumokkal terhelt, lassú menetelésre számítottam. Arra, hogy tántorogva haladunk Európa felé. Akkoriban nemzedékem legjobbjainak Európa volt a titkos jelszava. Újvidéken és Belgrádban, Budapesten és Ljubljanában. Ám mindez elsősorban kulturális tervezet volt, a kultúra volt a remény humusza. Aztán a szocialista országok röpke néhány hónap alatt belepottyantak a szabad piacba, a parlamentáris demokráciába, a többpártrendszerbe. A kultúra felkészült erre a pillanatra, viszont a politika nem. Hiába volt készenléti állapotban a kultúra, az „új demokráciában" kiderült, hogy a kultúra mellékes. Kultúrát hordozó polgárság nélkül jött létre az úgynevezett polgári társadalom. Minél inkább csökkent a kultúra rangja, annál inkább erősödött az Európából való kiábrándulás. Ezzel a kiábrándulással szembesültem az egykori Jugoszlávia széthullása után. A háború után! Ama háború után, amelyben Európa-nosztalgiám volt. Vagy létrejön Európa egysége, vagy pedig elveszítjük azt is, ami megmaradt. Eközben erősödött az Európa-ellenesség. Az ifjúság jelentős része nemzetállamot akar, és ennek érdekében jobbra tart. Hol végződik az új, hosszú menetelés? Többé nem a maradi „öregek" gúnyolódnak

157