Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Végel László: Parafrázisok

(Nemzetmentők és vagyonmentők) Márai Sándor a fordulat évében, vagyis 1948-ban epésen jegyezte meg, hogy a legellenszenvesebb alakok egyike az a „nemzetmentő", aki a „nemzetmentést egybeköti a buzgó és gátlástalan vagyonmentéssel". Néhány évvel ezelőtt, az egyszerű emberek érvei alapján, jómagam is feltettem nyilvánosan a kérdést, miszerint felbukkant-e ilyen jelenség a vajdasági magyar közéletben. Legalább egyetlenegy esetben?! A válasz kizárólagos nem volt. Szóba sem kerülhet - jelentették ki erélyesen. Minden kisebbségi politikus keze tiszta. A sajtóban szorgalmasan nyilatkoztak sikereikről. Szerénytelenségben sosem voltak híján. Emberfeletti áldozatok? Igen! Óriási sikerek? Ó, igen! Visszaélések? Nem! Itt szentek és sérthetetlenek uralkodnak és parancsolnak. Ezek után - gondolom én - a Guinness Rekordok Könyvében van a helyünk! Ez azért is óriási szenzáció, mivel köztudott, hogy Szerbiában továbbra is vérbeli pártokrácia uralkodik, egészen archaikus kiváltságrendszerrel. A pártok olyanok, mint a törzsek, rajtuk kívül nincs élet. A tőke és a politika összefonódása olyan méretű, ami kedvez a különböző maffiózóknak. Ez nem titok. Elegendő felnyitni a napilapokat, hogy meggyőződjünk róla. A magyar kisebbségi sajtó is bőven tálalja ezeket a skandalumokat, a „mieink" ügyében azonban néma marad. Ez még hosszú ideig tabutéma lesz. Nálunk Márait is cenzúráznák. (2010)

(Apokrif Magyar Krónika - Hommage á Márai Sándor) Valahányszor valami bizonytalanságot észlelek a magyar közéletben, fellapozom Márai Sándor naplójegyzeteit. Apokrif Magyar Krónikának nevezhetném őket, melynek az 1984-1989 között írt részei már nem is csak krónikák: inkább a modern regényhez állnak közel. Megrázó regény a haldoklásról. Vagy halálnapló. Először házastársának, Lolának az exitusát éli át, már-már olyképp, mint a sajátját. A magyar irodalomban alig ismerek gyöngédebb vallomást az elmúlásról. Lola kezét szorongatta, míg az ápolónő a vérnyomását mérte. Az egyik pillanatban a vérnyomásmérő már nem mutat semmit. De még lélegzik - jegyzi meg Márai. Erre a motívumra vissza-visszatér - egészen öngyilkosságáig. A külvárosi fegyverkereskedésben revolvert vásárol. Közben rábukkant felesége naplójára, vagy száz noteszfüzetre. Éjjelente olvasgatja. A naplóíró egy másik naplóban fedezi fel önmagát, úgy írja tovább a naplóját. Szeme gyorsan romlik, attól fél, hogy adott pillanatban a fiókban nem találja meg a pisztolyt. San Diego utcáin sétabot segítségével botorkál. A fegyverkereskedésben elmagyarázzák neki, hogyan kell a pisztolyt megtölteni. Aztán a helybéli rendőrőrsön, elég magas honorárium ellenében, kiképzésben részesül. Elsajátítja a stukker fortélyait. Naponta haldoklik. Elmaradoznak a séták, már csak a napi tíz cigaretta marad. És a magány. Hónapokon keresztül csak a bejárónővel vált néhány szót. 1989. február 21-én öngyilkos lesz. Végzett magával, idegenben - mint egy igazi kisebbségi. Halálnaplót írt, miközben az életéről/életükről vezetett naplójegyzeteket olvasta. Szinte az utolsó napig. Az anyanyelvétől távol élő írónak a napló nem csak műfaj, hanem életforma: az azonosságtudat mindennapi vizsgatétele. 1989-et írtak. Magyarország a rendszer- váltás küszöbén állt. Küldöttségek érkeznek hozzá, amelyek kilátásba helyezik, hogy életműve, a Márai-összes, bőrkötésben jelenik majd meg. Szó sem lehet róla mindaddig - nyilatkozza -, amíg az országban orosz katonák tartózkod153